Kommentbetyárok

1 038

A szakemberekre nem is olyan rég még szinte feltétel nélkül felnéztek: nem kérdőjelezték meg az orvos véleményét, nem a tanár volt inkompetens, ha megbuktatta a diákot, és nem értett mindenki az aszfaltozáshoz, a tervezéshez, a történelemhez, a nyelvészethez. Ezért aztán tisztelték a mérnököt, a műépítészt, a történészt, a nyelvészt. Is. Meg másokat is.
Aztán jött a közösségi média.
Akik emlékeznek a múlt rendszerre – főként, ha életük jelentős részét abban élték meg/át/túl –, gyakran hangoztatják, hogy ölükbe hullott a Nagy Szabadság, tele voltak reménnyel, mégis kevés valósult meg abból, amire számítottak. A romániai demokráciával majdnem egyidős mivoltomban erre csak bólogatni tudok és együttérzően elhinni, hogy valóban így van. Együttérzésem – és azt hiszem, nyugodtan beszélhetek a nemzedékem nevében – egyre őszintébb. A közösségi média ugyanis elhozott számunkra valami olyasmit, amit a 90-es évek elején érezhettek: átszövi a mindennapjainkat – mint valaha a szabadság – egy olyan forradalmian nagyszerű dolog, mint a világháló és a közösségi oldalak, élünk velük, használjuk, de nem számolunk a veszélyeivel.
Ha az ezredforduló előtt láttuk volna, hogy a szabadság kötelezettségekkel jár és a szabad világban ugyanolyan ártalmasak lehetünk egymásra, mint a diktatúrákban, akkor talán józanabban építjük a demokráciánkat. De a szabadság közönyére valamiért kaphatóbbak voltunk, mint mondjuk a valós összefogásra.
És ha most látnánk, hogy a Facebookon mekkora sebeket ejtünk egymáson, akkor talán csínján bánnánk a jelzőkkel, a megjegyzésekkel. De nem, inkább álnevek és álarcok mögé bújunk, és széttrollkodunk olyasmiket is, amihez jóérzésű ember tisztelettel viszonyulna.
Karaktergyilkosságok korát éljük, mégis mintha a homokozóban játszanánk. Holott beleringatjuk magunkat megfelelési kényszerekbe és öngyilkosok leszünk egy-egy rosszul sikerült szelfi miatt, féltékenységi hisztit rendezünk egy lájk miatt, elveszítjük az önbizalmunkat egy-egy fikázó beszólás miatt. De azért odaszúrunk. És visszaszúrunk.
Ügyeket keresünk és megmondjuk a tutit. Egyik a tilosban parkol, a másik parkolni sem tud. Egyik nem várja ki a sorát, a másik kivárja, pedig otthon 41 fokos láza van a gyermekének. És megkommentáljuk, amit látunk, holott nem látunk a dolgok mögé.
Most itt van az úzvölgyi ügy. Itt is pillanatok alatt megtaláljuk a bűnbakot, még akkor is, ha fogalmunk nincs, mekkora energiát, kitartást igényel az árral szemben való úszás. Például úgy kenjük rá a polgármesterre a sűrűjét, mintha nem ő lenne az egyik mozgatórugója az úzvölgyi haditemető felújításának, karbantartásának.
Elkeserítő, hogy mennyire pitiáner dolognak tekintjük a véleménynyilvánítás szabadságát! Elkeserítő, hogy mennyire nem törődünk a következményekkel: kinek mekkorát ártunk azzal, ha felületes ismeretek alapján ítélkezünk. Persze mindenki próbáljon úgy élni, hogy ne kapjanak fogást rajta. De ne higgyük, hogy a hibát bennünk is nem kapják meg az első adandó alkalomkor! És talán okosabb volna nem megvárni, hogy egyszer a mi karakterünket gyilkolásszák, mert a felismerés fájdalmas! Az ősi mondás szerint Facebook-felhasználó Facebook-felhasználónak farkasa!

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.