Kollégium és a kollégiumi eszme

87

Sokan emlékszünk még arra, hogy milyen jó volt az átkosban egy-egy középiskolai kollégium lakójának lenni. Valódi közösségi szellem működött, olyannyira, hogy évtizedek múltán is szívesen emlékszünk vissza erre az időszakra. Voltak jó nevelőink, akik hétvégeken azzal foglalkoztak, hogy valamelyest betartsuk a belső szabályzatot, és eleget tegyünk a legfőbb elvárásnak: a tanulásnak, hiszen ezért küldtek be szüleink a városba. Elsősorban a tanulmányok folytatása volt fontos, de emellett zajlott ott egyéb is. Például kulturális élet.
Később – az egyetemi évek alatt – már nem alakult ki többé ennyire szoros kapcsolat a társakkal. Valahogy lazább volt, s majdnem félévente változott a felállás, más-más egyetemi vagy főiskolai kollégiumokba, albérletekbe kerültünk. Én a magam, megkésett felsőfokú tanulmányaim során még országot is váltottam, úgyhogy nem vált annyira meghatározó élménnyé akkor a kollégiumi lét, mert cserélődtek a társak, akikkel együtt lehettem. Nem volt már olyan erős a sülve-főve való együttlevés. A középiskolás bentlakó-társakként azonban a mai napig mindannyian jó barátságban élünk.
Huszonnégyen laktunk együtt internátusban. Kiből nagyvállalkozó, kiből álmodozó, kiből megbecsült szakmunkás lett időközben. Ketten közülünk – sajnos túl korán – elhaláloztak. Mai napig tartjuk egymással a kapcsolatot. Ha kell, itt-ott segítünk, ki-ki hozzáadja ehhez az összetartó csoporthoz a magáét. Kölcsönadunk egymásnak, munkákat végzünk baráti felkérésre, szolgáltatunk, ott segítünk, ahol tudunk… Nagyon szép dolog ez. Időnként – hiszen külön osztályokba jártunk az évfolyamon –, még bentlakó-találkozókat is tartunk, a leányokkal közösen – nyilván –, hiszen házasságok is születtek az akkori ismeretségekből.
A nyolcvanas években szombaton is tanítottak. Rövidebb volt a hétvége, s mivel nem volt olyan jó a közlekedés, meg aztán autó sem volt minden családban, busszal vagy vonattal nem lehetett időveszteség nélkül közlekedni, úgyhogy két-három hetente vagy még ritkábban utaztunk haza a szüleinkhez. Mert olyan színes volt a kollégiumi lét, hogy abból nem nagyon kívántunk kimaradni.
Az elmúlt években – amióta középiskolás a kisebbik fiam – én is visszacsöppentem valamelyest a középiskolás diákmiliőbe. Nem a kollégium miatt, hiszen abba az időbe, s azon kollégák közé már nem lehet visszatérni. Péntek délutánonként megtörténik olykor, hogy szól a fiam, s megkér, hogy egyik-másik barátja nálunk aludhasson a hétvégén. Többnyire olyan gyerekek, akiket a szüleik nosztalgiából küldenek haza a székely anyavárosba. Jó messziről, olykor a Zsil-völgyéből, Brassóból, Nagyszebenből, Balázsfalváról érkezett fiúk. Egyrészt azért járnak ide líceumba, hogy magyar környezetben tanulhassanak, másrészt, mert innen származtak el a szülők, s talán még a nagyszülők is az itteni református vagy katolikus gimnáziumok padjait koptatták. Nagy reményekkel jönnek, nem is számolva azzal, hogy péntek déltől vasárnap délutánig gyakorlatilag hajléktalanokká válnak a gyermekek, akiknek muszáj hazamenniük. Balázsfalvára – a parajdi szárnyvonalon – úgy hét-nyolc óra alatt haza lehet döcögni, s vissza ugyanúgy, esetleg lehet választani Segesvár felé is vonatot, buszt, de úgy is csak átszállásokkal, s ugyanilyen időveszteséggel lehet jönni. Volt is emiatt cirkusz. És hallottam azt is, hogy több elkötelezett szórványban élő szülő kivette a gyermekét, és elvitte biztonságot és állandó szolgáltatást nyújtó kollégiumokba, Nagyenyedre, Kolozsvárra.
A székely anyavárosban, amely büszkén és joggal tartja iskolavárosnak magát, mostanság fél létet biztosítanak a középiskolák bentlakásai. Talán több odafigyeléssel, erő- és energiaráfordítással tenni lehetne valamit, hogy megmaradjon és létrejöjjön a kohézió a fiatalok között, az a baráti viszony, amely hosszú évek, évtizedek során fennmarad és élethosszig tart a kollégium révén.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.