Klozettöröm

80

Év végére pont eljutottam perui élményeim befejező részéig. Ha eleve megterveztem volna – nem tettem –, akkor sem sikerülhetett volna jobban. Nem mintha nem lenne még ezerféle elmondandó apróság erről a különleges országról, de azok inkább csak olyan bárhol föllelhető adatok. A személyes élmény varázsát már csak egy-két jelenség viseli magán, mint az árválkodó sportpályák meg a vécébe nem dobható vécépapír.
Igen, mindenfelé sok, kisebb-nagyobb lebetonozott és elhagyatott sportpályát láttunk, hol a város közepén, hol a szélén, esetleg egy iskola mellett, melyeken talán sok mindent lehetne csinálni, akár futballozni is, hisz ezt a sportot az angolok behozták ide – igaz, nem lettek benne annyira sikeresek, mint például brazil szomszédjaik. Ezek a pályák tehát nem igazán örvendenek népszerűségnek, de a politikusok valamiért (ki tudja miért?) ezt szokták ígérni a választási kampányban, a választók pedig, szintén nehezen felfedhető okokból, díjazzák ezt az ötletet – talán a haladásról és anyagi jólétről szőtt álmaik valamiféle nehezen kibogozható megtestesülésének vélik. Aztán győzelem esetén rittyentenek egyet hol itt, hol ott a sikeres jelöltek. És az élet megy változatlanul tovább. Ihatatlan csapvízzel és szinte lehúzhatatlan vécével megspékelve.


A véletlenül sem megkóstolandó csapvízről és lehetséges következményeiről már többször írtam. Azt nem említettem, hogy ráadásul nem is folyt mindig rendesen és az elvezetése sem volt tökéletes. Ami kellemetlen volt ugyan, de nem sokkoló, hisz még eléggé élénken él bennem az az itthoni meghökkenés, amikor végighallgattam, hogy egy Kárpátokon túlról felénk látogató idősebb ember később a falból folyó víz csodájáról mesél. Mi meg arról, hogy hol van nyomása, hol nincs. Bár mostanában inkább van. És már egy egész éve nem dugult el a lefolyó sem, ami a tömbházunk alatt húzódó, pincének csúfolt, csövekkel átszőtt alagutat szokta elárasztani szennylével, amit lustaság okán a vécécsészébe burrantott, hordókban megmaradt sózott káposzta maradéka szokott okozni. A perui vécézés még ezek ismeretében is egy különszám volt. Mert a használt papírt ott nem szabad a vécékagylóba dobni. Mert eldugul vagy nem is tudom pontosan, mi történik, de mindenképp valami hatalmas szerencsétlenség következik be. Ezért nagyon a lelkünkre kötötték, mindenhol kiírták és mi alkalmazkodtunk. Fintorogva, méltatlankodva, de rendületlenül a pisis meg szaros vécépapírt a kosárba dobtuk. Volt azért egy-két baleset, mielőtt teljesen megszoktuk, szerencsére minden következmény nélkül, de lassacskán működött, és működtünk mi is, miközben igyekeztünk nem észrevenni az igen leleményesen sokféle vízöblítő technika – lehúzható kar, megnyomható gomb fent vagy lent, vagy hátul – sikeres alkalmazása után a vécékagylóban előbb emelkedő, majd hirtelen lefolyó, azután újra növekvő víz tetején megjelenő kolbászka-maradékok látványát. Ami, valljuk be, bárhol megtörténhet.


Mint ahogyan a közmondásos dél-amerikai korrupció is mára jócskán elhagyta azt a vidéket és szélesen begyűrűzött a világ minden sarkába. Van némi tapasztalatunk ezen téren, Ami a nyomorúság következtében fellépő koldulásszerű árukínálást illeti, abban is visszafogottabbak voltak ázsiai vagy afrikai társaiknál. Ami pedig az iroda szolgáltatásait, az alkalmazottak magatartását és a szállodai kiszolgálást, azaz az emberanyagot illeti, tulajdonképpen semmilyen panaszra nem volt okunk. Amit nem mondhatok el minden harmadik világban tett látogatásomról, különösen, ha a legfrissebb egyiptomi megéléseimre gondolok. Ami bizony sokszor átejtés és bizonyos értelemben korrupció volt a javából.


Peruban, mint különben Mexikóban is, minden egzotikuma ellenére, az első benyomás mindig valamiféle déja vu érzéssel járt, valahogy olyan ismerős ismeretlen volt. Aztán megtapasztalva, ha áttételesen is, az életüket és általában a harmadik világ országéit a maga nyomorával, az emberek mindennapjainak enyhén szólva egyszerűségét, létük anyagi szerénységét, a csendes beletörődést – még ambivalensebbé váltak a fogyasztói világgal szembeni érzéseim. És nem csak.


Mert utazásaim legnagyobb hozadéka – a feltöltődésen, megismerésen, tanuláson, felfedezésen, örömön és megelégedésen kívül – a viszonylagosság ismételt megtapasztalása. A viszonylagosságé, mely mindig dolgok, állítások, bizonyos vélt vagy valós igazságok újragondolására és persze újrafogalmazására is késztet. Mert olyan jó végre magyarul, alkalomadtán románul – azaz jól ismert nyelveken – beszélni, de ez sokadszorra figyelmeztet az idegen nyelvek alapos ismeretének szükségességére és saját hiányosságaimra. De arra is, hogy nekem már Budapest a hazát jelenti, hisz oda érkezem először, amiért lehet engem bírálni ugyanúgy, mint Párizs-imádatomért, Európa-szeretetemért vagy a klasszikus értékek iránti vonzalmamért, amelyeket sosem ír fölül az egzotikum, a titokzatosság vagy a túlméretezett, anarchikus szabadság. És a Peru utáni nagy tapasztalatom is, amely Amszterdamhoz kötődik (ide érkeztünk Limából) valahogy ezt igazolja. A vécéről, amely kitörölte lelkemből 16 nap kényszerű megszokását: az amszterdami vécé, ahol papír volt, amelyet használat után a vécékagylóba dobtam, és amely abban mindennel együtt végleg eltűnt a lezubogó víz forgatagában. Hazaérkeztem.
Milyen kevés kell néha az embernek…
És az milyen sok.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.