Kitartás

37

Tegnap délután háromszor is megkerültem a városnak azt a szegeletét, amelyben szerkesztőségünk van, amíg találtam félnapi járóföldre egy parkolóhelyet. Még bosszankodni sem tudtam rendesen emiatt – pedig a délutáni ügyeletben dolgozó kollégáim nagyon vártak! –, mert a Mesehetes együttes koncertjére érkezett gyermekek szüleinek autói foglalták el a parkolóhelyeket. Örvendtem, hogy sok kisgyermek van környezetünkben, s hogy szüleik időt szakítanak arra, hogy a gyermekek napján közösen vegyenek részt legalább egy gyermekprogramon. Örvendtem azért is, mert ritkán hallani annyi gyermekzsivajt a városközpontban, mint amennyiben tegnap volt részünk. Így hát gyalogoltam – ha fülem nem csalt – a Mézga család főcímdalának ütemére, s annak is örültem, hogy az én gyermekkoromban már ismert rajzfilm – vagy legalábbis a zenéje – örökzöldnek bizonyult. Utánanéztem: a Mézga család első része 1968-ban készült el, második sorozatát 1972-ben, a harmadikat 1978-ban készítették. Tehát vannak generációkon átívelő értékek… S az értéket az idő múlása mutatja meg.
Példa erre Énlaka újabb kori története. Az archaikus, másutt már rég felszámolt településszerkezetet őrző településen, a nyolcvanas évek falurombolási terve dacára – vagy éppen az annak is betudható elnéptelenedésnek köszönhetően?! – nagyon sok hagyományos épület maradt fenn. Albert-Homonnai Márton és Szikszai László műépítészek láttak hozzá e felbecsülhetetlen kincs feltárásához, felleltározásához, és ami talán a legfontosabb: megőrzéséhez. Igyekezetükhöz partnert is találtak Budapest Belváros-Lipótváros önkormányzatában: a pestiek örökbe fogadták a falut. Ez nem jelentett egyebet, mint azt, hogy anyagiakkal támogatták mindazokat, akik úgy korszerűsítették házukat, hogy annak hagyományos formája megmaradjon.
Ez éppen húsz esztendeje történt, azóta megfordult a világ: Énlakán immár egyre több a gazdára találó ház, életre kelt a falu, s az épületek úgy korszerűsödnek – megfelelve a 21. század embere kényelmi igényeinek –, hogy közben megőrizték sajátos, jellegzetes arculatukat, s megőrizték az ősi településszerkezetet. Míg máshol a remek arányú régi házak helyét modernnek mondott jellegtelen épületek vették át, itt a hagyományos korszerűsödött.
Megérte a fáradságot, húsz év következetes munkája oda vezetett, hogy több emberben is felkeltette a múlt értékei iránti érdeklődést és tudatosította bennük azt, hogy milyen mérhetetlen kincs birtokosai: olyasmit tudhatnak magukénak – anélkül, hogy skanzenben laknának –, ami másnak már rég nincs meg.
„Méz-ga Gé-za va-gyok, nem lo-pom a na-pot…” – lépkedtem ütemesen és kitartóan a dallamra, amely lehet, nem is a parkból szólt, hanem belülről hallottam. S azon morfondíroztam, hogy jó lenne, ha újabb emberöltőnyi idő múlva is magyar rajzfilmzene kíséretében gyermekzsivaj töltené be a parkot és környékét. Talán nem hiú remény, mint ahogy az Énlakát mentő építészek reménye is beteljesedni látszik… Csupán kitartás kell hozzá.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.