Kitartani ott, ahová a Jóisten teremtett

Beszélgetés Solymosi Alpár unitárius lelkésszel

3 159

Solymosi Alpár unitárius lelkész kilenc éve szolgál a csíkszeredai gyülekezetben. A fiatal egyházi elöljáró 670 lelkes gyülekezetet vezet, a fiatalok megszólítása mellett az idősebb generáció tiszteletét is fontosnak tartja. Adventre készülve hangsúlyozza: ha nem jut idő arra, hogy a barátokkal leüljünk egyet teázni, ha nem tudunk meghallgatni egy jó zenét, ha nem szakítunk időt olvasásra, elmélkedésre, akkor soha nem érünk el Betlehembe.

Fotó: Keresztes Bea

– Kilenc éve vezeti a csíkszeredai unitárius közösséget. Hogyan emlékszik pályája kezdetére?

– Ha a kezdetekről kellene beszéljek, akkor mindenképpen a gyerekkorom jut eszembe. A sepsiárkosi unitárius templom, a papilak, és az azzal szembeni nagyszülői ház, az ősi családi fészek. Gyermekként nagyon sokat játszottunk a templom kertjében, a bástyák körül, és természetesen része volt az életünknek – de főleg a nagyszülők életének – a vasárnapi templomba járás. Felnőttként visszagondolva úgy látom, hogy akkor is kicsit eszeveszett életet éltek a szüleink, és ugyanezt tesszük mi is a saját gyermekeinkkel szemben. Számukra a nagyszülő az a spirituális pont, aki a tekintetet egy picit a templom felé fordítja.
Az én emlékeimben ez egy rítus volt. A vasárnapoknak szertartás jellege volt, ilyenkor a nagymamám megkérdezte, hogy mit főzzön, és miután odatette a kedvenc ételemet főni, elmentünk a templomba. Nála volt az énekkönyve, a vasalt zsebkendője, és engem felültetett a kántor mellé. Ez hétvégéről hétvégére megismétlődött.
Azt hiszem 10-11 éves lehettem, amikor tudatosult bennem az, hogy a családunk életének komolyan része az istentisztelet. Akkoriban olvastam a nagynevű elődömről, Solymosi Mihályról, aki részt vett az első világháborúban, és kialakult bennem a késztetés, a tenni akarás.
Az általános iskolai tanulmányaim után, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumba felvételiztem. Unitárius kollégiumba nem próbálkoztam, mert a legközelebbi a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium volt, és a szüleimnek nem volt arra lehetősége, hogy távolabbi egyházi iskolába járassanak.
Kézenfekvő volt az, hogy a városi felekezeti intézményt választjuk. Itt fejlődött ki bennem a vallásos szemlélet, úgy gondolom, meghatározó pontjává vált az életemnek, a pályaválasztásomnak a református kollégium. Itt nemcsak a kötelező tanagyagot sajátítottam el, de opcionális lehetőségek közül is válogathattam. Mindig a zene iránt érdeklődő fiatalember voltam, már gyermekként hegedültem és gitároztam, és egy barátommal beénekeltem magam az illyefalvi ifjúsági kórusba.
Ott egy teljesen más világ bontakozott ki előttem. Kató Béla tiszteletes úr példájából láttam, hogy milyen az, amikor egy lelkész tejgyárat építtet, életre kelti a Rusztika Házat, a Jókai Emlékházat és az ifjúsági központot. Kórustagként nyaranta tapasztaltam meg azt, hogy konferenciák vannak, megtelik a falu fiatallal és pezseg az élet.
A püspök úr személyében én egy nagyon hiteles, jó szónoki képességgel megáldott embert ismertem meg. Példaképpé vált a szememben. Ez a lelkészi attitűd, amelyet egyébként az akkori kollégiumi igazgató, Bustya János is képviselt a szememben, azóta is inspirál engem: a merev formákon túl, az intézményes kereteken belül, meg tudunk-e maradni lélekembernek?
Ez számomra a mai napig kérdés, kihívás. Szerintem főleg ezért vonzódtam a lelkészi pályához, mert úgy gondolom, hogy a hitelesség a legfontosabb kérdése minden igazi hivatásnak. Ha az ember fiatalként találkozik olyan személyiségekkel, akik minden külső körülmény ellenére hitelesen szolgálják Isten országának ügyét, az mindenképpen megkapó. Az én életemben így indult el minden.

– Tudatosan készült a lelkészi pályára?

– A középiskolai éveim alatt egyáltalán nem. Ott volt a levegőben, hogy számomra vonzó ez az egész, de nem határoztam el magam. Amikor 12. osztály második feléhez értem, már ki mertem jelenteni, hogy lelkész akarok lenni. Ezt persze egyik osztálytársam sem hitte el. Az érettségit követően felvételiztem a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karára, és ott egy új fejezet kezdődött el az életemben.
A református kollégiummal kapcsolatban kiemelném azt, hogy folyamatosan kapcsolatban voltam az egyházammal. A szabályzat szerint kötelezően látogatnunk kellett a saját felekezetünk templomait, vagyis részt kellett vegyünk a vasárnapi istentiszteleteken. Említettem, hogy gyermekkoromban nagymamám figyelt arra, hogy ne hagyjam ki az ilyen alkalmakat, és valahol törvényszerű, hogy miután ő meghalt, kimaradt az istentisztelet az életemből.
Kamaszként újra meg kellett tanuljak templomba járni. Nagyon szégyelltem. Akkor sem volt divat fiatalként istentiszteltre járni, nem divat ma sem. Amikor Csíkszeredában a fiatalokat, konfirmandusokat biztatom, hogy jöjjenek templomba, szinte magamat látom bennük.

– Hol szolgált legelőször, milyen tapasztalatokat szerzett, mielőtt ide érkezett?

– A teológiai képzésnek szerves része a tapasztalatszerzés. Ezeket ünnepi legációk, vagy a nyári szolgálatok során lehet szerezni. A legációk alkalmával kiküldenek prédikálni lelkészek mellé, a nyári szolgálat értelmében pedig egy hónapra kihelyeznek egy unitáriusok által lakott területre.
Én egy olyan faluközösségbe kerültem, amelynek már tíz éve nem volt lelkésze. Firtosváralján tapasztaltam meg azt, hogy milyen is lehetett egykor az igazi, autentikus gyülekezet, ahol a faluban csak két elöljáró van: a pap és a tanár. Óriási tapasztalat volt nekem húszévesen az, hogy beleláthattam egy százlelkes település hétköznapjaiba. Megtanultam, hogy milyen hosszú út vezet hétfőtől vasárnapig. Az egyórás istentisztelet tényleg csak a krémje volt az emberek életének, a hétköznapok kemény munkáról szóltak, egy elnéptelenedő falu küzdelmeiről.
Nagyon sok mindenen elgondolkodtam akkor, és bele is szerettem a nehézségekbe. Az emberek minden körülmények között kitartottak ott, ahová a Jóisten teremtette őket. Ez a példa tudatosította bennem azt, ha a népünk, ha a székely ember meg tud kapaszkodni egy hegy oldalában, akkor nekünk, lelkészeknek az a feladatunk, hogy helytálljunk mellettük. Ezt tanultam meg Firtosváralján, ahová 2005-ben, az egyetem elvégzése után ismét kihelyeztek, ezúttal segédlelkészi szolgálatra. Ekkor már a feleségemmel költöztem a kis faluba, amelyet 2009-ben hagytunk magunk mögött.

– A csíkszeredai egyházközség ekkor hirdetett pályázatot a lelkészi állás betöltésére.

– Igen. Én a második felhívásra jelentkeztem. Két ciklus volt, de először nem sikerült betölteni az állást. Végül engem választott meg a gyülekezet. Itt egy egészen más élethelyzet, közösség fogadott. Már akkor öt éve folyamatban volt a templomépítés ügye, és feltűnt nekem az, hogy értelmiségi gyülekezet a szeredai. Az itteni unitáriusoknak a vallásuk, közösségük nagyon komoly identitást megőrző közeget jelent.
Ez nagyon mély benyomást gyakorolt rám. Azt mondtam, ha valahol lehet igazi lelkipásztori szolgálatot végezni, akkor az Csíkszereda. Ez be is igazolódott, mert nagyon sok mindent megvalósítottunk az elmúlt években. A statisztikai adatok szerint 721–724 tagú az egyházközség, ebből 670 szerepel hivatalosan is a nyilvántartásban. Itt látszik, hogy van egy szakadék, de senkit nem kényszeríthetek arra, hogy jelentkezzen be hozzánk, ha ő nem akar gyülekezeti tag lenni.
Legyen szó tudatos vállalásról vagy emberi mulasztásról, ez mindenkinek a saját döntése. Mindenesetre ezzel a meglévő közösséggel dolgozunk, és a nagyobb ünnepeinken szép számban meg is jelenünk. Az elmúlt években stabilizálódott egy állandó létszám, az érdeklődés folyton változik, tehát nem ugyanazok az emberek járnak templomba vasárnaponként.
Annak is oka van, hogy miért nem jönnek többen, vagy hogy miért nem élnek az emberek rendszeresebb vallásos életet. Ezeket az álláspontokat erőszakosan nem lehet megváltoztatni, csak megérteni és szelíden jó irányba mozdítani.

– A fiatalok megszólítása mennyire kihívás az unitárius közösségben?

– Legalább annyira, mint bármely más keresztény közegben. Úgy tapasztalom, nagyon fontos az, hogy személyes kapcsolatot alakítsak ki felnövekvő generációval, és ezt nem feltétlenül a templom falain belül kell megtegyem. A Petőfi Sándor Általános Iskolában, a Nagy Imre Általános Iskolában, a József Attila Általános Iskolában és a Nagy István Művészeti Középiskolában alternatív vallásórákat igyekszünk tartani a fiataloknak. A konfirmálási felkészítők során is rendszeresen találkozunk a gyerekekkel, és a már konfirmáltaknak ifjúsági egyletet szervezünk, amely az ODFIE – Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet – tevékenységébe kapcsolódik. Én zenei programokkal is próbálkoztam, de nem arattam nagy sikert. Mindenesetre megpróbálok feltételeket teremteni. Az igazság az, hogy most már annyit építettünk, meszeltünk, vakoltunk, itt az ideje, hogy feltöltsük lélekkel ezeket a helyeket.

– Advent közeledtével milyen gondolatok fogalmazódtak meg Önben? Hogyan készíti a gyülekezetet az ünnepekre?

– Az emberek életét, sajnos a fáradtság jellemzi. A küzdelmeinkben, harcainkban megfáradunk, és erre még jön az adventi őrület, ami már hetekkel ezelőtt elkezdődött. Az éves útkeresésre, bolyongásra ad a Jóisten egy olyan időszakot, amikor elcsendesedhetünk, de mi ilyenkor is felhangosítjuk az életünket.
Ebből olyan paradox helyzet alakult ki, ami azt eredményezi, hogy alig várjuk az ünnep végét. De a mókuskerék megy tovább, jön szilveszter, újév…
Ha nem állunk meg, ha nem jut időnk arra, hogy a barátainkkal leüljünk egyet teázni, ha nem tudunk meghallgatni egy jó zenét, ha nem jut időnk olvasásra, elmélkedésre, akkor én úgy érzem, hogy soha nem érünk el Betlehembe. És nem nagy dolgok ezek, egyszerűen csak menjünk el a párunkkal sétálni, és véletlenszerűen térjünk be valamilyen templomba. Hagyjuk, hogy megérintsen a valódi üzenet, nem az, amelyeket a kereskedelem tuszkol le a torkunkon.
Hiába van meg a pénzünk, hiába adott minden lehetőség, úgyis csak a fáradtsággal megpakolt hátizsákunkkal maradunk. Bölcsesség kell a mai kor megéléséhez, ez óriási feladat mindenkinek, így a lelkészeknek is. Látom magamon is azt, hogy mennyire befolyásolja az ünnepi hangulatomat az, hogy mennyire tudok józanul gondolkodni az adventben, a várakozás időszakában. Ilyenkor el kell döntenünk, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami felesleges a mi életünkben.
Nekem például három gyerekem van, és számomra ők azok, akik jelzik, hogy mire van valójában szüksége az emberi léleknek. De, ha felnőttként annyira sietünk, hogy nem vesszük észre ezeket a jelzéseket, akkor sosem tapasztaljuk meg az igazi ünnepet.
Én remélem, hogy a közösségem is megéli az adventi időszakot. Bízom abban, hogy újra elindul a zenekarunk, hiszen eddig minden karácsonykor készültünk ünnepi műsorral. Szerda esténként adventi áhítatokat tartunk, a koszorún sorra meggyújtjuk gyertyákat. Ilyenkor elbeszéléseket is felolvasunk, elmélkedünk, próbáljuk megérteni az ünnep valódi üzenetét.
Ezek a találkozások jó alkalmak a kötetlen beszélgetésekre is, én leginkább az idősebbeket szeretem hallgatni ilyenkor. Nagyon szeretem az idősebb embereket, akik sok mindent hordoznak magukban. Fiatal lelkészként úgy látom, óriási értéket jelent az öregebb generáció, mert ők a valódi kősziklái a gyülekezeteknek.
Az említett szerdai áhítatra meghívottjaink vannak, előadók, karitatív szervezetek képviselői visznek közelebb az önátadás ünnepéhez. Emellett lesznek ünnepi koncertjeink is, igyekszünk minél több érdeklődőt megmozgatni és ráhangolni a karácsonyi ünnepkörre.
Azért lássuk be, erre szükség is van, hiszen az idei advent rosszul kezdődik. December első hétvégéje szomorú ünnep lesz számunkra.

– Szükség van a megerősítésre…

– Megváltóra van nekünk szükségünk. Ez nagyon kemény üzenet. A 2018-as adventben százéves fájdalmunk ügyét visszük Isten színe elé magyarokként, unitáriusokként. Ebben a szellemben meggyújtani egy gyertyát, miközben a környezetünk ünnepel, elfogadni az elfogadhatatlant…
Egyfajta százéves agóniában vergődünk, keressük a kiutat, a lehetőségeket. Túlmutat ez az egyházi üzenetvilágon, és ezt nem hallgathatjuk el. A misztikus üzenettel felruházott gyertyasor jelenti számunkra a reményt, és jelzi azt, hogy talán lesz még egyszer igazi feltámadás.

Keresztes Bea

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.