Kispolgárok közt papucsban

106

Ezeket a sorokat az elképzeléseimnek megfelelően a tengerparton, San Bartolomeo al Mare egyik szállodájában írom. Kinn 26 fok, változó felhőzettel. Írni meg azért van időm, mert az iroda, amellyel utazom, mára fakultatív programot hirdetett: Monacóba látogathattak az arra vágyók. Az apró ország és fővárosa igen szép. És ennyi. Utcáin – a turistákon kívül – leginkább a pénz sétálgat, az azt használók, azt csodálók, esetleg, kevesebben, az azt kívánók formájában. Természetesen egyszer meg kell nézni, de visszatérni nem igazán érdemes, ha az ember nem szándékszik pénzét pallni vagy a márkákat csodálni. Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor másodszor vitt el oda a jó sorsom, és azóta ehhez tartom magam.


A napokban sokan gratuláltak. Természetesen jólesett, hiszen legtöbbször a külsőmnek szólt, márpedig én hiú lény vagyok – amit ezúttal ünnepélyesen nyilvánosan is el- meg beismerek. Ezt fontosnak tartom megtenni, hisz rossz vagy elítélendő vonásaink vállalása nem gyakori emberi tulajdonság. Erre remélem újabb like-özön következik, legalább a fejekben, de én mindenkinek megelőlegezem. Ám a gratulálások között volt egy eléggé furcsa is. Megértéséhez – értelmezéséhez? – tudni kell, hogy egy olyan iroda utazásán veszek részt, sokadszorra, amelynek útjait, kirándulásait némelyek, nem kevés iróniával, balliberális múmiatúrnak nevezik. A kifejezés annyira szemléletes, hogy azt hiszem, nem szorul magyarázatra. Annyit azonban hozzá kell tennem, hogy ezúttal a megszokottnál egy árnyalattal jobb karban lévő társaság gyűlt össze: nincs közöttünk egyetlen mankóval, bottal vagy járógipsszel közlekedő egyén sem, még senki nem panaszkodott, hogy gyalogolni vagy uram bocsá’, lépcsőt kell mászni, mindenkit régebbecskén műtöttek, az átlagéletkor is talán csak hetven év körül (inkább alatta) van és Kossuth házához is a teljes csoport elzarándokolt. Igaz, csak ketten voltunk, akik egy pillanatra külön megálltunk előtte egy könnyed főhajtásra. De fotózkodni mindenki lelkesen fotózkodott, még a Sármásról Szászrégenbe elszármazott, a magyart a felesége kedvéért, no meg a születési helye adottságai következtében beszélő román társunk is odaállt egy kép erejéig. Sokkal több ilyen hazánkfiára lenne szükség. Hasonlót nem mondhatok egyik aprócska nőutasról, aki harmadik napon mellém szegődött és rigorózus kérdéseknek vetett alá: mennyit utazom, hányadszor vagyok ezzel az irodával (ők nyolcadszor, összeszámolták, én nem tudom, lehet huszonnyolcadszor, tényleg?), hol lakom, Budapesten? Arra nem válaszolt, hogy miért szeretné tudni? Megmondtam hol, és erre – egy nahát után – gratulált. Arra már, hogy mihez is gratulál, nem válaszolt, hanem elkezdte keresni a férjét. Különben a társaság leginkább a kispolgári jelzővel írható le és eléggé egységes: az ételen, az árakon, a gyerekeknek, unokáknak vásárolandó ajándékokon és az időjáráson kívül szinte senki semmi másról nem beszél. Maximum a tavalyi nyaralásról. Mert ezt is többen inkább annak fogják föl, kevésbé érdeklődnek a látnivalók iránt. Persze kevés kivétel is akad.
Az Olasz Riviéra tulajdonképpen Ligúriát, a Ligúr-tengerpartot jelenti, a francia határtól kezdve egészen La Speziáig. Mi ennek a nagyjából 300 kilométeres szakasznak a nyugati részén lakunk és járkálunk, amely ezt a nevében is viseli, ő lévén a Riviera de Ponente, azaz a „lenyugvó nap partja”. Kevésbé felkapott, mint a Francia Riviéra, hiába állítanak mást a reklámozó irodák és hiába olyan híres San Remo vagy Genova. Itt, San Bartolomeo al Maréban gyakorlatilag csak olaszokkal találkoztam. Az az érzésem, hogy a pihenni vágyó (alsó)középosztálybeli, háromgenerációs családok jönnek ide szívesen és az idősebbek. Esti séták alkalmával leginkább kisgyermekes fiatalokat, unokákat pesztráló nagyszülőket, egymást támogató már-már szépkorú házaspárokat láttunk legtöbbet. Partja apró köves, de kellemes. Számtalan vendéglője kifizethető árakkal, jellegzetes olasz ételekkel és viszonylag csendben várja a betérőt szinte egész nap, késő estig. Viszonylag csendben, mert nem jellemző rá a késő éjjelig bömbölő zene: inkább diszkrétebb és fülbemászóbb muzsika szól egy-egy helyen, kötelező módon élő előadókkal. A tengerparti sétányon inkább valóban csak sétálnak az emberek, hangoskodókkal, nagyszájú részegekkel vagy drogosokkal még nem találkoztunk. Ma ráadásul kirakodó vásárral is kényeztet városunk. Reggel az erkélyről néztük, hogyan épülnek a sátrak, kerülnek elő az asztalok és végül a legfontosabb, az áru. A felhozatal igen nagy megelégedésemre szolgált. Mert került ugyan bőségesen bóvli, mint kínai ruhák, cipők, táskák és egyéb mütyürök, de sok szép és jó minőségű holmi is – ez a több! – sorakozott a sátrakban. Igazi tiszta pamut olasz pólók, divatos ruhák, elegáns fehérnemű, filigrán ezüst ékszer (egyetlen sátorban!), divatékszerek, bőrtáskák mellett konyhai eszközök. Két nagy, friss halat kínáló standon jégágyon feküdt a kardhal (tegnap vacsoráztunk belőle egy hatalmas grillezett szeletet), a durbincs (amelyet otthon is mostanában fedeztünk föl, az egyik nagyáruházban kapható frissen, vákuumos csomagolásban), a makréla meg a tonhal. Ezeket – illetve többet is, de ennyinek tudtam a nevét – mutogatta és frissességüket az élénk, sötét ciklámenesbe játszó bordó kopoltyújukkal bizonygatta az eladó. És ott sorakoztak a szintén jól méretezett garnélák meg a kifejtett rákhús a tengergyümölcse társaságában. Lelkesen mutogatta az áruját és akkor sem haragudott, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem vásárolok. Vagy talán sejtette elejétől fogva, inkább a büszkesége meg az én lelkes bámulásom hajtotta.
Igazi házi készítésű olasz sajtokat is most láttam először ilyen mennyiségben. Vásárolni csak egy félkilónyit vásároltam, egy félig érlelt vegyes sajtot – ami tehén-, juh- és kecsketejből készült, miután készítője szinte a teljes termékskáláját végigkóstoltatta. És fájó szívvel hagytam ott a gorgonzolát, melynek belseje krémesen és kéjesen szinte folyásnak indult a kék penész fogságában, jelezve a tökéletesen érlelt és épp ennivaló állapotát. A szobában nincs hűtő, márpedig anélkül nincs ahogyan tárolni. És persze ott pöffeszkedett végig a házilag készített paprikás, paradicsomos, olívás pesto, a napon szárított paradicsom, és a valószínűleg tőlünk származó, vékony szeletekre vágva szárított szarvasgomba meg a belőle készített krém is. És ott járkáltak az igazi helyi vásárlók, akik szakértettek, perlekedtek, alkudoztak, megbeszéltek, hangosan és kedélyesen, olyan igazi olasz módra.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.