Kinyithatjuk az autó ajtaját valaki helyett?

33

Szilasi László: A harmadik híd (Magvető, 2014)

Az ember mivoltát akarja megfejteni ez a regény. Azt, hogy mi tesz valakit emberré, hogy ezt a fogalmat hogyan definiáljuk, honnan nézve és meddig ember valaki. Önmagunkra ugyanolyan emberként tekintünk-e, mint másokra? Helyettesíthetők vagyunk-e? Szilasi László szövege arról szól, kinek mi a szerepe, és ha azt a szerepet képtelen betölteni, megteheti-e más helyette. Ha valaki nem képes már a testéről gondoskodni, embernek számít-e? A szövegben az ember mint biológiai és mint társadalmi lény kerül egymással szembe, de még ennél is többről van itt szó: emberről mint művészről-alkotóról, és emberről mint érző, értelmező befogadóról. A testünk tesz bennünket azzá, akik vagyunk? Vagy a munkánk, a pénzünk, a szociális kapcsolataink, amit nap mint nap elvégzünk, szerzünk, ápolunk? Vagy az, hogy ezekre képesek vagyunk reflektálni?
Sugár Dénes (Deni) bűnügyi nyomozó hazautazik a harmincéves osztálytalálkozóra, ahol a lehajtott unicumok sorozatában kirajzolódnak a valamikori osztálytársak, a közöttük lévő emlékezetes viszonyok, és ahol Dénes végighallgatja barátja, Nosztávszky Ferenc (Noszta) énelbeszélését. Noszta láthatóan ragaszkodik ahhoz, hogy végigmondhassa saját történetét, egészen másnap reggelig tart ez a másodlagos elbeszélés, és ez teszi ki tulajdonképpen a regény nagy részét. A találkozón senki sem tudja, valójában mi történt Foghorn Péterrel, ki ezt, ki azt hallott felőle, találgatnak, pletykálnak. Így aztán igazán érdekfeszítővé válnak Noszta szavai, hiszen úgy tűnik, ő volt az utolsó szemtanúja Foghorn öngyilkosságának.
Nosztávszky Ferenc az érettségi után Kanadába emigrált, ottani élete kiüresedése után hazautazott Magyarországra, és mivel elszakadása után nem képes rögtön szembenézni a szüleivel, régi életével, egy évig Szeged belterületén él hajléktalanként. Noszta Szegeden véletlenszerűen sodródik Foghorn (aki már Robot néven él) és bandája pártfogásába. Nyolc hajléktalan útját követjük egy napon át, 2010. január 6-án, amikor mínusz 17 fokban a túlélésért folytatott mindennapos rutinjaikat végzik, pontosabban körbejárják Szeged utcáit-tereit, így fűzik fel az életüket az ingyenkonyhák, a hajléktalanszállók, az alkalmi lelőhelyek, az olcsó alkohol koordinátáira. Ez az egy nap, a csoport vonulásának leírása lírai jelleget ad a szövegnek. Az a benyomásunk támad, hogy az egyetlen nap ideje kitágul, és a ciklikusság lép előtérbe, a visszatérő napszakok elviselése és a helyszínek, a város épített tereiben való kiszolgáltatott szemlélődés egy évig tart, sőt talán soha nem ér véget.
Itt kell beszélnem arról, mennyire újszerűnek találom Szeged leírását. A turisztikai látnivalók, az újjáépített város, a nemzeti múlt emlékeit őrző szoborcsoportok, az összes jelentéktelen utcanév átértékelődik, más jelentésekkel telítődik Szilasi regényében. Dóm tér, Rákóczi-szobor, Vértanúk tere, Tisza, Belvárosi híd, Oroszlános kút, Moszkvai körút, Széchenyi téri Spar, Árvízi Emlékmű, ’56-os Madonna, tovább nem sorolom. Nem lesz belőlük metafora, ahogy a hajléktalanokból sem, minden pátosz és költőiség nélkül töltik be a látóterünket ezek a helyszínek. Semmi hősies történelem, semmi túljátszott érzelgés, csupán a szenvedés jelenvaló, az éles kanyarok, a csontig hatoló szél. A múlt eltörpül, talán nem is volt, a jelen pedig erősen követeli magának a napi adagját.
A regény szövege jól oldja meg az elbeszélések egymásba­ építését. Több műfajba is besorolható, egyszerre izgalmas, kortárs krimi, az érettségi találkozó szereplőit mozgató generációs regény, valamint alapos szociográfia a hajléktalanságról. Ez utóbbiban nagyon aktuális: gondoljunk a Magyarországon 2018 vége óta hatályos, az életvitelszerűen közterületen tartózkodást tiltó törvényre vagy Röhrig Géza ugyanabban az évben megjelent Angyavakond című kötetére, vagy Erdős Virág Hősöm című, ez év május végén megjelent kötetére. A harmadik híd lényegretörő, az olvasót a problémára érzékenyítő mű. De a szöveg kimunkáltsága, pontos szerkezete helyett azt emelném ki a leginkább, hogy mennyire lenyűgöző az emberábrázolásban.
Végezetül vegyük csak Droll néni fényképeit. A nyolc hajléktalan között ő az idős nő, akiről lefoszlott még a valódi neve is, és aki őriz egy maga alkotta fényképezőgépet a hátizsákjában. A szerkezetet hozzáépítette a valamikor talált három tekercs filmhez, időről időre előveszi, és készít vele néhány felvételt, ezeknek nagy részét elajándékozza. Tudatosan beosztja a filmet, mint az életét. Miért készíti ezeket a felvételeket? Foghorn hegedülése, Anna sansulái, a Dóm téri templomban keringő fűrészpor, Broken Buzzer nyugtalanító falfirkái mind a művészet, az alkotás szerepéről beszélnek érvek nélkül, meggyőzni akarás nélkül. Emberi mivoltunkról szól A harmadik híd, az a regény, amire sokáig fogok emlékezni.

Csonta Noémi

 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.