Kinek az igaza?

308

Felkavarta a kedélyeket a gyermek bántalmazásáért állásából elbocsátott székelyudvarhelyi pedagógus esete. Lapunkban múlt héten véleményanyagot közöltünk Asztalos Ágnes tollából. Kollégánk – maga is gyakorló pedagógus – véleményét fogalmazta meg a tanári és szülői magatartásról, határozottan síkra szállva amellett, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad bántalmazni a gyermeket. Írása, akárcsak az esetről más fórumokon megjelent írások kapcsán sokan éreztek késztetést arra, hogy megszólaljanak, kifejtsék véleményüket.
Sajnos e kommentek között nagyon sok van, amely nem tűr nyomdafestéket. Sajnos sokan úgy értelmezik a véleménynyilvánítás szabadságát, hogy bármit lehet mondani. Nos, valóban bármit lehet mondani, mindaddig, amíg az a mondandó nem sért személyiségi jogokat, nem kelt gyűlöletet; nem terjeszt senkiről előítéletet szolgáló rágalmakat vallása, felekezeti hovatartozása vagy állapota, neme, testi vagy szellemi állapota, mássága, életkora, életmódbeli különbözősége miatt; ezek miatt nem becsmérel; sem sérti a közerkölcsöt és az emberi méltóságot; nem kelt megbotránkozást és nem uszít gyűlöletre.
Nem ritka a kommentekben a durva és trágár kifejezések használata, de az sem ritka, hogy maga a komment törvényt sért vagy törvénysértésre buzdít, sérti mások személyiségi, a jó hírnév védelméhez fűződő jogait.
A szájhősök egy része ráadásul névtelensége burkolózva, álnév mögé bújva vagy önmagát másnak adva ki ad hangot véleményének, ezzel is kibújva a felelősség alól.
S arról ne is beszéljünk, hogy a kommentek jelentős hányadának semmi köze ahhoz az íráshoz, amelyhez fűzték, a kommentelők gyakran egymással vitáznak – ami ugyancsak arra vall, hogy nagyon alacsony szintű a vitakultúránk.
Egyre hajlamosabbak vagyunk arra, hogy csak a saját igazunkat lássuk, s ezt a saját – vélt vagy valós – igazunkat az egyedüli és örök érvényű igazságként feltüntetni. S egyre hajlamosabbak vagyunk arra, hogy meg se hallgassuk mások érveit, nemhogy esetleg meg is szívleljük azokat. Vitáról csak érvek és ellenérvek felsorakoztatása, ütköztetése esetén lehet szó. Értelmező szótárunk szerint a vita két vagy több személynek szóban vagy írásban érvek és ellenérvek felsorakoztatásával folytatott szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére, valamely álláspont kialakítására, lerögzítésére. A mi vitakultúránk azonban megáll a kinyilatkoztatás szintjén, az ellenérv nem számít, az ellenérvet felhozónak nemhogy igaza, hanem legjobb esetben diagnózisa van – a vitapartner megítélése szerint. S aki nem ért velünk egyet – ráadásul ha még újságíró is az illető – akkor máris bértollnoknak, pénzért hazugságot fabrikáló firkásznak, vagy a divatos retorika szerint liberálisnak – ami ugye egyenlő az ördögtől valóval! – bélyegezzük.
A vitapartnert nem érvekkel kívánjuk meggyőzni, hanem személyét érintő minősítésekkel tűzdelt kinyilatkoztatásokkal ledorongolni.
Ezért szomorodtam el, mikor elolvastam a kolléganőnk által közölt írás alá sorjázott véleményeket. Eltekintve attól, hogy egyetértek-e vagy sem az általa közölt véleménnyel – ugyanis nekem is megvan a véleményem a kérdésben – tiszteletben tartom az általa megfogalmazottakat. Cserében ő is tiszteletben tartja az én véleményemet, anélkül, hogy ezért egymást kiátkoznánk, megbélyegeznénk, bízva benne, hogy az érvek és ellenérvek felsorakoztatása, ütköztetése közelebb visz valamelyes álláspont kialakításához. Ekkor van értelme a vitának.
Legyen szó politikáról, közéletről vagy éppenséggel a gyermek fegyelmezésének módjáról.

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.