Kincset vitt, kincset hoz haza

Beszélgetés Both Eszter néptáncossal

1 564

Sugárzóan szép, fiatal és gyönyörűen táncol. A jól ismert székelyudvarhelyi gyermek- és ifjúsági néptánccsoportban, a Kékiringóban nőtt fel, amit édesanyja, Both Aranka alapított és éltet. Igazi anyja lánya, és – talán – követője is. Both Eszter egyedüli székelyudvarhelyiként került fel a budapesti Magyar Táncművészeti Egyetemre, az ott megszerzett tudást itthon szeretné kamatoztatni.

Fotó: Lakatos László – Ldesign

– Hány éves korodtól tartod magad a Kékiringó tagjának?

– Édesanyám mindig úgy tartotta, hogy már a hasában táncoltam. Születésem után kicsivel alakult a Kékiringó, és azóta is büszkén kékiringósnak tartom magam, mint az együttes egyik legelső tagja.

– Hogy emlékszel, mekkora részt foglalt el életedben a Kékiringó – gyerekként, majd serdülőként?

– Mindig olyan volt számomra, mint egy család. Mikor pici voltam, akkor sem maradtam ki egyetlen eseményből sem, édesanyám sosem hagyott otthon. Szerettem a táncosokkal lenni, a nagyobbak mindig vigyáztak rám, úgy, mintha a testvérük lennék. Mikor már nagyobb és felelősségteljesebb lettem, megváltozott a helyzet. Én lettem a gondoskodó, a társaim sorsát a szívemen viseltem, úgy éreztem, hogy most nekem kell a nagytestvérnek lenni.

– Milyen volt édesanyádat egyszerre anyaként és együttesvezetőként látni?

– Természetes. Mivel így nőttem fel, el sem tudtam volna képzelni másként. Budapestre kerülve, kicsit távolabbról látom a tánccsoportot. Most döbbentem rá, mit is jelent ez. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy az én anyukám ilyen erős nő, és csodálom a munkásságát.

– Volt lázadó időszakod?

– Nem emlékszem, hogy lázadó lettem volna, de ezt talán édesanyám tudná a legjobban megmondani. Ha valami nem volt megfelelő nekem vagy bántott, akkor is a mentsváram a tánc volt.

– A táncon kívül a hagyományőrzésből mi az, ami még igazán beépült az életedbe, személyiségedbe?

– A néptánccal együtt a népi hagyományokba is belenevelt édesanyám. A farsangtemetés, a táncos-zenés locsolkodás az évünk kihagyhatatlan mozzanatai. De amit talán a legfontosabbnak tartok, az, hogy egy közösség szülessen ezek által. Serdülőként sem álltam másképp a dolgokhoz, ugyanolyan fontos volt számomra, sőt talán akkor kezdtem megérteni a hagyományőrzés lényegét és értékét.

– Sima ügy volt a pályaválasztásod? Volt egyáltalán más ötleted, vágyad?

– Mióta az eszem tudom, tánctanárnő szerettem volna lenni. Mindenképpen gyerekekkel akartam foglalkozni, így megfordult a fejemben, hogy gyerekorvos vagy tanító néni legyek, de mégis az elsőnél maradtam, nem tudnék lemondani a táncról.

– Néptáncosként, székelyföldi lányként kell helytállnod Budapesten, a Táncművészeti Egyetemen. Mi volt a legnehezebb? Nehéz helyzetekben mi ad erőt?

– Nehéz volt bekerülni az egyetemre, a többiekkel szemben hátránnyal indultam, hiszen sosem tanultam ilyenfajta elméleti anyagot, de még magyarországi táncokat sem. Talán a legnehezebb az volt, hogy megértsem és részben elfogadjam az ő gondolkodásukat, hozzáállásukat a néptánchoz. Erőt mindig az adott, hogy szívből szeretek táncolni és ezzel szeretnék foglalkozni.

– Más vagy, mint a magyarországi kollégáid?

– Természetesen vannak alapvető különbségek köztünk, de nem gondolom, hogy ez befolyásolta volna a közös munkát, vagy a barátságokat. Sosem bánnak velem másképpen, egyedül a beszédemen lepődnek meg néha, sokat szoktak nevetni a „tájszavaimon”. Nagyon sok mindenben különbözünk, mind gondolkodásban, mind felfogásban, értékekben. Az évek alatt hozzászoktam ehhez a „mássághoz”, nagyon megszerettem őket, de – bevallom – az elején nagyon furcsa volt.

– Hol tartasz most az utadon? Hazatérsz?

– Jelenleg a Magyar Táncművészeti Egyetem elsőéves mesterszakos hallgatója vagyok, jövőre fogok végezni. Harmadik éve táncolok a Szentendre Táncegyüttesben, s már több helyen tanítok gyerekeket táncolni. Sokat változott gondolkodásom, próbálom hasznosítani mind a gyakorlati, mind az elméleti tudást, amit kaptam. S bár nagyon örülök, hogy ennyi mindent megtapasztalhattam ebben a pár évben, alig várom, hogy otthon folytathassam a munkám. Szeretném átadni tapasztalataimat, hazavinni az itteni fejlett táncoktatási módszereket, és otthoni környezetben alkalmazni.

– Elképzelhetőnek tartod, hogy majd te veszed át a stafétát édesanyádtól a Kékiringó élén?

– Mindenképpen szeretném továbbvinni a tánccsoportot, de úgy érzem, még ráérek ezzel. Azt gondolom, hogy míg bírja, vezesse édesanyám, természetesen mellette leszek, segítek és tanulok tőle. S majd egyszer…

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek