Kincsek a földön

20

 

 

Buenos Airesben, bár egy napon keresztül szinte megállás nélkül jártunk, busszal és még többet gyalog, sajnos nem sétáltam annyit és ott, amennyit és ahol szerettem volna. Ezért közelebbről csak autóbuszból láthattam a város jelképét jelentő híres obeliszket, ugyanúgy, mint ahogyan a világ egyik leghíresebb operaházának tartott Teatro Colónt is. Ez utóbbit ráadásul csak este, nem különösebben pompás kivilágításban. A több mint száz éve működő (1889-ben kezdték el, 1908-ban nyitották meg) eklektikus épület így is impozáns és szép volt.

Annál alaposabban szemügyre vettük a központi terét, a Plaza de Mayót, amely az első volt az 1580-ban alapított városban, ám ennek ellenére a nevét az Argentína függetlenségéhez vezető, 1810-ben itt lezajlott forradalomról kapta. Legfontosabb épülete, a híres Casa Rosada, az elnöki palota, melyet élénk bonbonrózsaszínű külleméért – amely újra bizonyítja, hogy Dél-Amerikában nem félnek az élénk színektől – hívnak így. Mi több, sikerült egy őrségváltást is végignéznünk, masírozással, kellemes zenével és ujjongó turistákkal együtt.

A tér egyik sarkában egy érdekes, görög timpanonján sok alakot felvonultató, Jákob és József találkozását megörökítő szoborcsoporttal díszített templom, ezen a helyen a nyolcadik áll. Az első a 16 században, jelen formájában a 19. században épült. Ez a város és egyben az egyházmegye székesegyháza. Belseje is rendkívül tágas, impozáns és görögösen, azaz klasszikusan elegáns. Itt talált örök nyugalomra Argentína felszabadító hőse, José de San Martin, akinek nevével az összes többi latin-amerikai országban is találkoztunk.

A szemközti sarkon pihentük ki fáradalmainkat, miután megnéztük a Botega-öböl különlegességeit (amelyről már az előző részekben beszámoltam). Kávéztunk és söröztünk – az argentin sör kitűnő – és beszélgettünk egy jót hármasban. Szerencsés helyzet volt: a benyomásainkról, elképzeléseinkről szóltunk, és arról, miért szeretünk a nagyvilágban járni és közben komótosan szemügyre vettük a teret és környékét.

Sötétben sétáltunk haza. Még egy tüntetést is láttunk. Ha jól értettem, álló tüntetők – köztük nagyszámú termetes nő – kezében látható papírlapra színesen festett, rajzokkal is díszített, ezért kissé gyerekesnek, vagy legalábbis naivnak, de annál meghatóbbnak tűnő szövegből, Bolívia békéjéért, az amerikai beleszólás ellen vonultak utcára. Ahogy közeledtünk a szállodánkhoz, amely egyáltalán nem eldugott helyen állt, az utcák egyre néptelenebbekké váltak. Társaim a hangulatot nem túl biztonságosnak élték meg. Nekem nem voltak rossz érzéseim, sőt. Ezt nekik is elmondtam, de nem értettek egyet. Természetesen szerencsésen hazaértünk.

Miután épphogy belekóstoltunk Buenos Aires vonzó szellemébe, sugárútjainak és kisebb utcáinak pezsgésébe, 8-10 sávos útjainak szemkápráztató forgalmába és igen, mondjuk ki, szépségébe. Megállapítottuk, hogy felhőkarcolói közül legtöbb igen látványos, mint ahogyan a 19. és 20. századi európai, olasz és francia építészetet idéző eleganciája, köztük az angolok ajándéka, egy Palladi-stílusban épült torony, valóban Latin-Amerika egyik – ha nem a legszebb – városává teszi, látogassunk el egyik érdekes kikötőjébe, hogy onnan egy miniállamba hajózzunk. A kikötő épületének belső tere, azon túl, hogy igen rendezett volt, a sok színes lampionjával vívta ki tetszésemet. Egy nagyon kényelmes és elegáns hajóra szálltunk itt föl, ahol annyira vigyáztak a tisztaságra, hogy műanyag védőket – azokat a kis gumis szájú zacskókat, gondolom mindenki ismeri – húzattak a cipőnkre, amilyenekkel mifelénk csak a valamiért védett padlózatú műemlékekben szoktak ellátni. Ezt csak azért pontosítom, mert rendkívül elegáns, gazdag helyeken jártunk – és idetartozik a világ szinte minden jelentős múzeuma és képtára –, ahol nyugodtan sétafikálhattunk saját cipőnkben, nem sajnálták a sokszor rendkívül szépen megmunkált padlókat.

Jó három órát hajókáztunk a La Plata-folyó egyik torkolatából a másikba – ez így leírva elsőre furcsának tűnhet, és nehéz elhinni, de így történt, mert mind Buenos Aires, mind Montevideo, ide igyekeztünk, abban helyezkedik el.

Uruguay, mely Suriname után Dél-Amerika második legkisebb állama, hozzávetőleg három és fél millió lakost számlál. Nevének jelentése guarani, az egyik hivatalos dél-amerikai indián nyelven, a „festett madarak folyója”. Őslakói a charrúa indiánok, akiket a megszállók három évszázad alatt gyakorlatilag kiirtottak vagy asszimiláltak. Ezalatt hosszú spanyol és portugál fennhatóság, illetve Argentína és Brazília bekebelezési kísérlete volt, ez utóbbi pont a szabadságharcok idején, amikor az országnak sikerült függetlenné válnia (1825. augusztus 25-én). De mégis, ma is sokan vallják magukat az indiánok leszármazottjainak.

Uruguayra leginkább a spanyol kultúra nyomta rá bélyegét, bár lakosainak fele ma olasz származású.

Fővárosa Montevideo, mely azonnal meghódított. Talán, mert a legeurópaibb helynek tűnt egész Latin-Amerikában.

Nemcsak küllemében, hanem szokásaiban is igazi európai hangulatot árasztott. Szellős, pálmás tengerparttal, hatalmas parkokkal, szökőkutakkal, szobrokkal, köztük puttós angyalostól (például a színház előtt), hősökön (minden nagy téren) keresztül ultramodernig, rendezett és gazdag fedett piaccal, ahol szépen kirakott zöldségek, halféleségek, mindkettő sok ismeretlennel, sajtok, sonkák kívántatták magukat. Az utóbbiak kifejezetten olyanok voltak, mint Ibériában.

Sétálóutcájában az apró kontinensünkről ismert jellegzetes kulturális hangulat és felhozatal fogadott. Találkoztunk itt utcai zenészekkel, közülük egyik Michael Jacksonra hajazott, furcsa ruhákba öltözött szoboremberekkel, több kézművessel, ékszerkészítőkkel, akik azonban gyakran nem standokon, hanem a földön terítették szét és kínálták árujukat, maguk is ott ültek mellettük egy üveg víz, tea vagy épp gitár társaságában. Talán ez juttatta leginkább eszembe, hol is járok, mert óhatatlanul azt idézte fel, hogy mindenhol Európában így, a földön, legtöbbször suttyomban kínálják a termékeiket, amelyek közé több-kevesebb bóvli is kerül, de legtöbbjük gyönyörű, művészi munka. A festők nem hemzsegtek, de tudjuk, hogy azok ma már sajnos mifelénk sem: eltűntek a Szajna partjáról, a Piazza Navonáról és Velence utcáiról is, csak hogy a nekem legkedvesebbeket említsem. Mégis találtam egy sarkot, amely élénk színű, hatásos, kubista stílusú festményeket kínált. Nem voltak túl filozofikusak, vagy tán mégis, hozzáállás kérdése elsősorban, de nagyon-nagyon tetszettek. Most is gyönyörködöm egyikükben. Megunhatatlan.


 

Albert Ildikó

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.