Kimondhatatlan sok kimonó

Bőröndnapló 64.

100

Bármennyire szerettük volna, a Gion negyedben nem találkoztunk gésákkal. Különben máshol sem. Annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy kimonóba öltözött keleti lányok mindenhol szembe jöttek velünk. Azért írom így, hogy keleti lányok, mert a klasszikus japán női öltözetben pompázó hölgyek nagy része nem japán volt. Sokkal inkább kínai meg koreai turisták, akik szeretnek valamiért így mutatkozni. Néha, ritkán, még európai hölgyeket is láttunk kimonóban tipegni. És ez a tipegés nem egyszerűen költői kép, hanem a színtiszta valóság. Sosem felejtem, hogy anno majd félszázaddal ezelőtt, amikor még Házi Erzsébet énekelte a Pillangókisasszonyt a kolozsvári opera vendégeként, a csodálatos mozgása, az az igazi japán siklása volt az egyik legelbűvölőbb egzotikuma és akkor még nem tudtam, hogy és miért. Kiotóig kellett szaladnom azért, hogy kiderítsem e járás furcsa titkát. A kimonóhoz a hölgyek nagyon keskeny, magas talpú strandpapucsszerűséget viselnek, melynek két vékony pántja a nagylábujj és a második ujj között indul kétoldalt hátrafelé körülbelül a talp kétharmadáig. Erről az elöl nagyon elkeskenyedő alkalmatosságról a lábujjak mindkét felől lelógnak, ráadásul minden lépésnél igyekszik lecsusszanni a lábról. Nem tűnt valami kényelmes viseletnek. Valóban csak tipegni lehet benne, bár láttam próbálkozást szaladásra is. Érdekes volt. Különben a zoknik is ennek megfelelően vannak szabva: hasonlítanak a mi egyujjas kesztyűinkhez.

A gésák valószínűleg kevésbé hétköznapian tipegnek, mint a többi hölgy, hisz külön mozgáskultúrájuk is létezik. A leginkább megkülönböztető jegyük azonban a sajátos sminkjük: a fehérre festett arcuk, élénkvörösre rúzsozott, nagyon hangsúlyosan cakkozott és nem föltétlenül az eredeti vonalat követő szájuk, feketével és vöröses rózsaszínnel kontúrozott szemük, finoman íveltre festett szemöldökük. Valószínűleg eredetileg is szépek azok a lányok, akik a gésaságot – engedtessék meg nekem ez a szóhasználat – választják. A festés arra hivatott, hogy hangsúlyozza és/vagy az elfogadott szépségideálnak megfelelővé igazítsa a valóságot, és természetesen messzire nyúló hagyománya van. Ki gondolná ma, hogy eredetileg a nemes férfiak használták, amikor kihallgatásra mentek a császárhoz. A császár személye még nem is olyan régen, azaz a második világháború befejezéséig, szentnek számított. (Erről a leszármaztatásról Hirohitó császár mondott le.) Ezért az uralkodó valamikor, a ceremóniák kezdetén, az alattvalóit egy vékony fátyollal letakarva fogadta. A fogadótermet pedig gyertyák világították meg, hisz akkoriban nem létezett elektromosság. A fehér smink jól visszaverte a gyönge fényt, így a császár könnyebben felismerhette, ki áll előtte. Ezt a szokást később a színészek és táncosok vették át, mert a fehér smink nagyon jól látszik a színpadon, még a hátsó sorokban ülőknek is.
Ugyanakkor a nemes nők is használták a fehér sminket, csak egészen más okból. A hölgyek akkoriban úgy vélték, hogy a fehér, sápadt bőr szép, és az fejezi ki az érzékiséget meg a műveltséget. A sötét, napbarnította bőrt csúnyának és alacsony rendűnek tekintették. Ennek alapja egy valódi jelenség volt: az alacsony rendű, földműves osztályba tartozó falusi nők állandóan ki voltak téve a nap barnító hatásának, azaz a barna bőr eleve jelezte, hogy tulajdonosa ebbe az osztályba tartozik. A nők még a múlt század első felében is mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne érje őket a nap: napernyőket, kalapokat, kesztyűket és karvédőket használtak. Érdekes módon ez így volt nemcsak Japánban, hanem Európában is, ebben semmi különbség nem volt a két kultúra között. Állítólag pacsirtaürülékből készített kenőcsökkel kezelték az arcukat, amely kivilágosította a bőrt. Erről nekem is van egy furcsa történetem.
Volt egykoron Szászrégenben egy akkor még cigánynak, igazi úri cigánynak nevezett szomszéd családunk, ahol remek muzsikus volt a férj, meg mindkét fiú is. Egyikük később Csíkszereda akkoriban ismert, azóta megszűnt híres vendéglőjében is sok éven át játszott mint a zenekar prímása. Az asszonyság varrónő volt, pontosan ismerve az akkori divat csínját-bínját, és maga is igen elegánsan, bár kissé túlöltözötten élte mindennapjait. Igazi szépségnek számított a maga kategóriájában, fekete festett szépségponttal a bal arcán, magasra kontyozott fekete hullámos hajjal és elég sokáig jól karbantartott hófehér bőrrel. A rossz nyelvek, köztük a drága nagyanyámé szerint is, aki bizonyos, most nem részletezendő körülmények folytán, ezt pontosan láthatta a kertünkből, ez a meghökkentően fehér arcbőr úgy jött létre, hogy a hiú asszonyság saját vizeletével mosta meg mindennap. Ma már nehezen ellenőrizhető az állítás valóságtartalma, ám érdekesen összecseng a madárürülékes történettel. Mára megszűntek ezek a gondok, mert léteznek igen hatékony fehérítő hatású szépítőszerek. A gésák minden festéket ecsettel vittek és valószínűleg visznek föl mai napig, hisz ezt a módszert látjuk híres sztárok szépítésénél is. A fehér festék a nyakat és részben a hátat és mellet is borítja. A nyakszirten két sávot, nagyon jelentős alkalmakkor meg hármat, hagynak festetlenül. Ettől a sminkelési trükktől a nyak hosszabbnak hat és maszkszerű hatást kölcsönöz. Ennek az érdekes kis csíkozásnak más jelentősége is van: a japán férfiak a tarkót tartják a legerotikusabb női testrésznek.
A fehér sminket ma már csak a geikók, maikók és a kabuki színészek használják. A geiko nagyjából 30 éves koráig kell viselje. Ezután már csak akkor, ha színházi fellépésen vesz részt, vagy ha a megrendelő és a vendégek igényt tartanak erre, esetleg ha olyan táncot ad elő a banketten, amelyhez szükséges a smink. Egy geiko, amint tapasztalatokban és képességekben előrehalad, kevesebb hangsúlyt fektet az öltözködésre és sminkelésre. Inkább művészi képességeit tökéletesíti, mert végül is ebben rejlik a gésák valódi szépsége.
Bár gésákat nem láttunk, részt vettünk egy egyszerű selyemműhely divatbemutatóján és nagyon szerény ízelítőt kaptunk a profi szórakoztató művésztanoncok, a maikók képességeiből, amikor a híres negyed egyik színházában egy vegyes előadást néztünk meg, amelyet már emlegettem máskor is. A két maikó előírt viseletben és sminkkel lejtette a nagyon finom, kecses, lassú és szerintem egyhangú táncukat, amely az én értelmezésemben közelebb állt egy zenei pantomimhez, mint ahhoz, amit mi táncnak nevezünk. Épp ezért újra és sokadszorra elmélkedhettünk azon, mennyire mást-mást jelent kultúránként a szép, a szórakoztató, a felemelő vagy a megnyugtató.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek