Kijárási tilalom (részlet)

25


Kebet, a kereskedő jön be a déli kapun, mögötte baktat két hűséges tevéje, jócskán megrakva mindenfélével. Egy Nílus menti városból hozza a szokásos portékáit. Papiruszt, tekercseket és valamiféle arcfestéket meg egyéb piperedolgokat. Becsukják mögötte a kaput, késő délutánra jár az idő, nem sokan járhatnak ilyenkor a kapukon. Kebet azonban megszokott utazó, mindenki tudja róla, hogy naplementére érkezik. Nem is történik semmi különös belépésekor, az őrök már jól ismerik. Az egész napi út után fáradt nyugodtsággal pallja le felsőruhájáról a sivatag porát. Furcsán kihalt most ez a városrész. Szokásához híven betér a kedvenc kocsmája felé vezető utcába, Ákánhoz, ahova mindig be szokott térni, hogy kipihenje a hosszú, kimerítő utazás fáradalmait. Memfisztől Ninivéig elég hosszú az út.
A kis, keskeny utca a közepén enyhén balra kanyarodik, követve a város pókhálószerű vonalát, két nagyobb, rá merőleges utat köt össze. Mindkét oldalt házak, falak, kapualjak szegélyezik és teljesen üres, sehol egy lélek. A magas házak fölött elsüt a lemenő nap, árnyékuk szürke sötétséggel vonja be a levegőt, melynek különös kontrasztot adnak az épületek kopott és fakó, okkersárga, rézvörös agyagfalai. Kebet komótosan bandukol az utcán, amikor egy szúrós szag csapja meg az orrát, megérez valamit. „Ez halszag – gondolja. – Valahol finomat esznek. Lámpát bezzeg nem gyújtanak, pedig már kéne. Mindjárt szürkülödik.” A halszag egyre erősödik. Már-már zavaróan szúrós. Hirtelen felbukkan előtte valami. A sárgásszürke, poros utca félhomályában meglát egy vele szembejövő: embert? Lehet. Az egész teste sárga, már ami kilátszik a ruhája alól, mintha valami csillogó, sárgás nyálkával lenne bevonva. A ruhája már csak egy darab rongy, éppen csak takarja testét, valamikor világosbarna színe lehetett. Most már vörös. Határozottan vérszínű. Néhol húsdarabok meg inak lógnak rajta. A haja gyér, összeragadt tincsekben röpdös, vonagló, botladozó mozgásában csapkodja arcát és néhány vastag hurka vagy bél is csüng közte. Csöpög belőle valami. Az ember, mert csakis ember kell legyen, arca rettenetes, beesett és halálos fáradtság torzítja el. Arccsontjai természetellenesen kiemelkednek. A jobb orcájáról valami hártya lóg le, a szeme meg annyira piros, hogy alig látszik benne a szembogár. Nem is biztos, hogy lát vele. A kezeiről is lé csöpög. Csak vonszolni tudja magát. Nyálkás nyomot hagy maga után, akár egy csiga. Milyen teremtény lehet ez? „Csak képzelődöm!” – nyugtatja magát Kebet, de nem képes levenni tekintetét a furcsa jelenésről, „Vajon melyik isten teszi ezt velem!? Ezután nem számítok fel két ezüstöt senkinek!” Szorít egyet tevéi kötelén, nagy levegőt vesz és arcát elfordítva, határozottan lép tovább, remélve, hogy így meg tudja előzni a kellemetlen találkozást. „Miért nincs itt ilyenkor senki!?”
Mikor azonban az idegen is észreveszi őt, feléje ront, egyre csak ezt kiabálva, hörögve „Még negyven nap és elpusztul Ninivé! Még negyven nap és elpusztul Ninivé!”
Amint felé ugrik, elbotlik és nekiesik Kebetnek, arcába a lucskos, béllel teli haja kerül, és az az elviselhetetlen bűz. Kebet felordít rémületében, próbálja ellökni magától ezt a szörnyet, de amikor meglöki, az magával rántja, és ráesik. Az arca belemerül az idegen ruhájába, az orra megtelik dögbűzzel, a szemébe megy valami nedv. Már őrjöngve ordít ő is, akárcsak az idegen, alig lát valamit. Valahogy levergődik róla, feláll, törölgeti a csöpögő nyálkát a szeméből meg az arcáról. Mikor meglátja, hogy a másik is tápászkodik fel, már rohan is. Futtában hátranéz, és meglátja a lényt, ami szédelegve lépked utána, és csak ordítja forgó szemekkel:
„Negyven nap és elpusztul Ninivé! Negyven nap és elpusztul Ninivé!”

Egyed Péter

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek