Kihívás – magunk ellen

542

Örömmel olvasom, hogy a Minority SafePack nevű aláírásgyűjtő kezdeményezés túllépte az egymilliót, s úgy néz ki, hogy a határidő lejártáig akár még további kétszázezren csatlakoznak, hogy biztonsággal dőlhessünk hátra, abban a reményben, hogy a felvetett problémák megoldódnak. Ezek olyan alapvető dolgok, amelyek jelentős részét Trianonban cseszték el, hiszen már évszázaddal ezelőtt, körültekintőbb döntésekkel sok bajt megelőzhettek volna az akkori döntnökök.
Tudjuk azonban, hogy a megválasztottak nem kiválasztottak, gyakran mélyen az elvárások alatt teljesítenek, azt az átlagot tükrözik, amelynek szintjén vagyunk, úgy általában, illetve vannak a többi népek is. Milyen szépen kitalálták a görögök, meg a rómaiak az erkölcsöt, a demokráciát! És milyen mesteri módon gyilkolták egymást halomra az agórákon, tanácskozóhelyeken, ebédlőkben, hálószobákban és a másutt azok a bölcs öregek, a plebsz java, a sok senex… Szét lehet nézni a kultúrtörténeti múltban, alig van olyan valamirevaló ismert római vezető, aki ágyban s párnák közt… Vagy nézzük meg a zsidók mózesi kőtábláit – amelyek ma is érvényben vannak –, a keresztény tízparancsolatot, amelyben minden benne foglaltatik, csak épp ember nincs hozzá, aki ezen irányok szerint képes lenne élni. Nem hivatalos becslések szerint egymillió emberből egy szerezhet jogot az üdvösséghez. A rosszindulatú kárhozandók hozzáteszik, hogy ez az egy is csak úgy, hogy megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik odafent. Szóval nagyon kevés az igazak száma földi világunkban. A cinizmus teteje ilyenkor az lenne, ha aljas módon így írnám: kevesen vagyunk igazak. Hol van az a nyár, hol van az a világ, hol van a vágyak azon földje, ahol a tökéletesség mentén – és nyugodtan – élhetnénk? Sehol, soha nincs ilyen, hiszen az sem lenne túl jó, ha nem kellene küzdeni, ha nem kellene célokat látni magunk előtt… Tegyük fel, hogy mostantól kezdve sokat törődik majd velünk az Európai Bizottság és az Európai Unió, s megoldódnak a gondjaink. Higgyük csak botorul!
Azonnal elővehetünk máris egy másik súlyos gondot, amellyel alig számol a kereskedelem, a logisztika, meg a fogyasztói szemlélet, meg a politikum: a szemét ügye. Azt olvasom, hogy legalább Franciaország méretű az a mindenféle hulladékból álló sziget a Csendes-óceán közepén – valahol az Egyesült Államok nyugati partja és Hawaii között –, s amely napról napra gyarapodik, hiszen gyűl a szemét, és a gondatlanság folyamatos, meg egyre erősödő. Nem kell nekünk a Csendes-óceánig mennünk, nem szabad Amerikát vagy Japánt szidnunk, hiszen kis kertjeink aljában annyi a mocsok, hogy csak. Gondatlanságból és felelőtlenségből a világ élvonalához tartozunk. Mi lenne, ha a következő aláírásgyűjtés arról szólna, hogy ne szabadjon szemetelni az Európai Unióban?!
Emlékezzünk csak vissza a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, amikor nem adtak olajt, bort, ásványvizet, pezsgőt, ha nem vittük a csereüveget! Vagy mekkora öröm volt egy kiadós házibuli után beadni a göngyöleget, a sok palackot! Ha jól emlékszem, akkor az albán Skanderbeg konyakos-, meg a Havanna Club rumosüvegeket nem vették vissza, mert nem volt közvetlen a kapcsolat a gyártóval. Ez érthető is talán, de nem vásároltunk túl gyakran ezekből az italokból, mert csak elvétve bukkantak fel a boltok polcain. Milyen elégtétel volt aztán egy kisebb mulatságot összehozni az üvegek árából! Vagy esetenként megelégedni azzal, hogy beszerezzük így a következő hétre való szalonnát, meg a halkonzervet. A létezett szocializmusban volt egy egészséges körforgás, visszajutott a csomagolóanyag a rendszerbe. A vedd meg és dobd el világában azonban nem érdemes ilyen apróságokkal (sem) foglalkozni.
Mi lenne, ha fővesztés járna a pillepalackok patakba vetéséért? Vagy száműzetés a konzervbádog elhajításáért? Ha páran azt posztolnák személyes profiljukon, hogy valamelyik isten háta mögötti szemétszigetre deportálták őket, ahonnan nincs visszatérés, akkor talán magunkhoz térnénk. Az emberi butaság, a korlátoltság és a tunyaság bugyrai mélyek és végtelenek, hiszen az ember önmaga legelső és legfőbb ellensége kíván maradni a továbbiakban is. Szavazzunk? Gyűjtsük a véleményeket és a kihívást magunk ellen?

Simó Márton

A cikk a Hargita Népe április 4-i számában jelent meg.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.