2021, január 25, hétfő.
custom_html_banner1

Kié a kivert kutya?

– Nem a miénk, mert odaadtam volt a csobánnak! – mondja az ismerősöm, amikor számon kérem, hogy miért nem köti meg, vagy miért nem tartja a kapun belül legalább, mert irtózom attól a girhes, rühös és ápolatlan loncsos ebtől. – Már nem a miénk. Nekünk most más van – nyomatékosítja, hogy megértsem. Tudomásul veszem, de nem vagyok képes értelmezni a válaszát, hiszen jól emlékszem, hogy a fia vagy három évvel ezelőtt vásárolt egy kaukázusi szukát. Arról volt szó, hogy a juhászkutyák állóképességét javítandó, keresztezik a honos fajtákat azzal a hatalmas testűvel, és olyanokat fognak tartani, mert azok aztán négyen-öten képesek elriasztani a medvéket. Akkortájt több alkalommal is kárt okozott az esztenájukon a nagyvad, és nyilvánvaló, hogy minden egyes váratlan látogatás alkalmával fogy az állomány, és ők nemcsak a sajátot, hanem a másokét is őrizték. Mit adnak majd számba, ha a vad széttépi a birkákat? Teljesen logikus volt az érvelésük… Kölykezett a szuka. Ötöt. A juhászkodó fiatalember, aki a pásztorkutya-nemesítést kitalálta, közben szakmát váltott, elment Németbe, a juhait meg eladta, úgyhogy most már másvalaki a major azon a szeren. Azt hallottam, hogy a fiatal pásztorkutyák közül négy példány felkerült a havasra a tinócsordához. Ez az egy maradhatott volna az új juhosgazdánál, de nem vált be… – Mind pusztította a baromfit a majorháznál… – Mert benne a véribe’. És sokat ett. Gondolom, nem egészen új keletű ez a jelenség, akár fizikai adottságai miatt is lehet kivert kutya bármelyik ebből. Ilyent sokan láthattak anno, de napjainkban is. Sajnos. Kányádi Sándort is érzékenyen érintette az utcán loholó téma: „A madártól is félrerebben, / állandó reszketés ina, / foga is már csak azért van, hogy / legyen mivel vacognia.” 

Egyébként ez a jobb napokat is megélt kutya, amelynek korábban Mackó volt a neve, s ma névtelen-gazdátlan teher, nincsen egyedül. Előfordul odahaza – most megint a falunkról beszélek –, hogy esténként valóságos kutyafalkával találkozom, amikor az egyik félreeső utcán megyek végig, ha rövidíteni szeretnék a központ felé haladtomban. Kisebbek, közepesek, nagyobbak, de mind soványak s varasak. Ki tudja, talán veszett is lehet köztük. Úgyhogy ildomos valami kézbelit vinni magammal, mert sosem lehet tudni. Ezek felől is érdeklődtem egy másik embernél. – Kié lenne? A senkié! – mondta a lehető legtermészetesebben. – Miért nem jársz autóval?! – folytatta flegmán, de úgy, hogy az nem is kérdés, hanem felszólítás volt. Mintha ez lenne a megoldás. Aztán feltekerte az ablakot és tovaszáguldott. Mert sok a dolga. Egyébként most kapta vissza a jogosítványát.


Simó Márton

Kapcsolódó cikkek:

14,356RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb

Gazdag programkínálat

Így hozta a szükség

Jubileumi kiadvány