Kicsi is, fekete is, de a mienk

Megyünk a tengerre!

1 659

Megyünk a tengerre! – hangzik el számtalanszor nekünk, erdélyi magyaroknak a szájából a bűvös mondat, és ilyenkor mindenki tudja, hogy nem valamely egzotikus tengerpartról van szó, hanem biza a honi tenger szélfútta strandjainak valamelyikére készül az ember fia/leánya. Milyen is manapság eltölteni néhány napot a „mi” tengerpartunkon? Rendhagyó útinaplóban rögzítettük.

Zsúfolt part

Három év után döntött úgy a családi tanács, hogy újra esélyt adunk a román(iai) tengerpartnak. A döntés meghozatalában adott némi ösztönzést a pártunk és kormányunk által megítélt vakációs jegyek felhasználásának szándéka is. Két szezon jegyei­vel felvértezve ballagtunk be egy csíkszeredai utazási irodába, hogy pikk-pakk lefoglaljuk, leelőlegezzük a nekünk megfelelőnek tűnő szálláshelyet. Úgy döntöttünk, ha már lúd, legyen kövér, csillagokból ne legyen hiány a kiválasztott intézmény homlokzatán. Pironkodva, de be kell vallanom, az előző két nyáron nem gazdagítottuk a honi szállásadók és vendéglátósok bevételét: két éve Bulgáriában, majd tavaly Horvátországban hagytuk megspórolt banijainkat. Mindkettőnek megvoltak a maga szépségei és hátrányai, de most térjünk vissza a mi tengerünkhöz.

Kovridzs és szuk lá páhár
Éjszaka vágtunk neki az ötszáz kilométernek, ami elválasztja Csíkszeredát Konstancától. A hétórás menetidő jónak mondható, de azért gondoljunk bele, hogyha nem csupán Ploiești-től tudnánk autópályán utazni és ne adj’ Isten Brassóig is tisztességes úton lehetne hajtani, még ez az idő is bőven lefaragható lenne. Így is korán reggel érkeztünk a kiválasztott szállodához, ahol némi meglepetéssel fogadták hajnali megjelenésünket, de rugalmasan és meglepően gyorsan intézkedtek. Felpakoltak a tizenkettedik emeletre, ami okozott némi riadalmat köreinkben, lévén a család legkisebb tagja, három és fél éves fiunk nemigen rendelkezik semmiféle félelemérzettel, de végül a helyszíni szemle során biztonságosnak ítéltük meg az apró teraszt is. A szobáról szólva enyhe túlzásnak éreztük az apartman elnevezést (ugyanis azt választottunk előzetesen), inkább egy szoba és egy előtér vendégággyal volna a helyes kifejezés rá, de kicsire nem adunk, a kilátás pedig valóban lenyűgöző volt. Ha már ilyen korán érkeztünk, reggeli után néztünk. Felhasználva előző alkalommal szerzett terepismereteinket, megcélozzuk a jól bevált sarki pékséget: kovridzs mákkal, szuk lá páhár, helyben vagyunk!
Persze a szállodánknak is volt étterme, méghozzá amerikai típusú, ami jelen esetben azt jelentette, hogy két nap alatt ki lehetett meríteni a teljes ízvilágot, de legalább volt játszórész és csocsóasztal, ami kisgyerekekkel való étkezés során nem elhanyagolható szempont.

A part nem lett tisztább
A napirendünket a rendes tengerparti nyaraló standardnak megfelelően alakítottuk ki. Reggel viszonylag emberi időben keltünk, leballagtunk az étterembe, ahol igyekeztünk energiával ellátni magunkat az úszás/napozás kihívásaira. Kisebb pánik csak akkor tört ki, amikor egy reggel elfogyott az apró kerek müzli, az ifjú uraság ugyanis a második naptól kezdve csak ezt volt hajlandó a korai órákban belapátolni fejlődő szervezetébe. Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy a reggeliztető személyzet nehezen értette alaposan formált román szavaimat, bár a müzlit azt hittem, nem nagyon lehet elrontani semmilyen nyelven. Reggeli után irány a part! A part, ami semmit sem változott az évek során. Nem lett tisztább, nem lett rendezettebb, az egy négyzetméterre eső eldobott csikkek száma sem csökkent a homokban. A szállodának hála, napozóágyaink és napernyőnk is biztosítva volt, így még a szemetesként használt olajoshordók okozta gettó-fílingtől is eltekintettünk a napi rendes fürdőzés, napozás során. Itt meg kell jegyezzük a napozóágyakért felelős fiatalemberek rendkívüli munkáját. Egész nap rendelkezésre álltak és udvariasan, gyorsan kiszolgáltak minden kívánságot. Ezúton is nagy köszönet nekik!
A víz tisztaságára nem lehetett panasz, csak néha kellett diszkréten elhajtani a gyerek szájától egy-egy vízben lebegő műanyag zacskót vagy papírpoharat. De a homok itt is puha, a víz pedig meleg és lassan mélyül. Mondhatjuk, gyerekeknek ideális és felnőtteknek sem rossz, úgy ötven méter gyaloglás után már combig merülhetünk a sós habokba. A partról el sem kell mozdulni ahhoz, hogy költhessük a pénzünket. Mozgóárusok kínálták a főtt kukoricát, kagylógyöngysorokat, kagylókat, tengeri csillagokat, vagy éppen a híres fekete iszapot. Napközben sétahajózásra csábították a népet, kipróbáltuk és ugyan túlzásnak éreztük a „nyílt tenger” kifejezést az útvonalat tekintve, de valóban érdekes volt megnézni a környékbeli kormorán- és sirálytelepeket, meg hallgatni az útitársaink sztorizását, akik elsőre moldávoknak soroltak be bennünket beszédünk alapján. Hiába, nagy az ország…

Ha leszáll az este
Amikor leszállt az est, elindult a parton az igazi élet. Az emberek fel-alá hömpölyögtek a tengerparti sétányon, nézték az aktuális szabadtéri produkciókat, ittak és főleg ettek. Ettek. Méghozzá rengeteget. Kínálat volt bőven, a legkülönfélébb ételeket lehetett kapni: volt csöpögős, csípős, savanyú, édes, szagos, illatos a világ minden tájáról. Aki pedig jóllakott, válogathatott a butikok kínálatából: sokkolótól a rózsaszín kutyusokig széles volt a kínálat. És ott volt a vidámpark. A csodák kertje, amit már a szálloda ablakából kiszúrtunk és két este is aláereszkedtünk bugyraiba, vállalva az eltaposás/elveszés veszélyét. Volt ott aztán minden, kisvonatok, gokartpálya, dodzsem, szellemvasút. Ez utóbbit lelkük gyermeki részének parancsára a felnőttek próbálták ki, igazán mókás volt, ahogy már az induláskor úgy halálra rémisztette a páromat a személyzet, hogy azután a koporsók és csontvázak rengetege idegnyugtató szanatóriumnak tűnt. Az ifjú megelégedett a kisvasúttal, amin három körön át boldogan integethetett a körben nyüzsgő tömegnek, szülei lelkes asszisztálása mellett.

Naplemente

Kirándulás
Egy nap bennünket is utolért a szomorú időjárás. A viharos szelet és a felhőket tekintve strandolásról szó sem lehetett. Nosza, fiús programot szerveztünk, trónörököst a hónom alá (azaz a gyerekülésbe) fogtam, és irány a nagyvilág! Egészen Ovidiu faluig jutottunk, itt tanyázik ugyanis a híres Hagi Futballakadémia, és ha már fiús programról volt szó, gondoltam, mi lehet férfiasabb egy stadionlátogatásnál? A pusztába épített komplexumot egészen egzotikus körülmények között lehet megtalálni, de végül a kecske- és juhnyájak között eligazodva megérkeztünk a helyszínre. Na, mondtam a fiamnak, bemegyünk, megnézzük az ajándékboltot meg a pályát, aztán megyünk is tovább. Igen ám, de pár lépés után szigorú tekintetű portás eredt a nyomunkba, aki nem túl finoman érdeklődött a látogatásunk céljáról. Kiderült, a bolt később nyit, a pálya pedig nem látogatható. Mondtam, innen és innen jöttünk, semmilyen kulisszatitkot el nem viszünk, esküszünk, éppen ránézünk a Kárpátok Maradonája által alapított csapat pályájának zöld gyepére. Ám emberünk hajthatatlannak bizonyult, így az első programpont máris kiesett.
Na, de nem olyan fából faragtak bennünket, hogy elkeseredtünk volna az első kudarcon. Irány a második úti cél, Konstanca történelmi városközpontja a kikötővel! Ez már főnyereménynek bizonyult. Másztunk minaretet, böngésztünk a parton a régiségkereskedők sátrai alatt, fotózkodtunk az egykori kaszinó épületénél, ahogy azt egy rendes turista csinálja.
Hamar elteltek ezek a napok. A mi tengerünk, ez a Fekete hozta a formáját, nem okozott meglepetést, nem bűvölt el, mégis maradtunk valami kellemes, megnyugtató érzéssel, hogy ez itt van, hogy a miénk, hogy bármikor eljöhetünk és elhozhatjuk a gyerekeket is, amíg szeretnének velünk jönni. A víz itt is sós, a homok forró, a nap pedig ragyog, már ha nem takarja felhő, de akkor meg majd újra nekivágunk a környék felfedezésének.

Farkas Endre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek