Kicsengetés 60 évvel ezelőtt

96

1959-ben végeztünk a szé­kely­udvarhelyi Vegyes Pedagógiai Iskolában. Meghívást kaptam idén augusztus 30-ra a 60 éves véndiák-találkozóra. Ez a meghívás idézte fel emlékezetemben a „némileg rendhagyó” kicsengetésünket 1959 nyarán.
Azóta részt vettem három gyermekem, négy unokám, számos rokon és ismerős diák ballagásán, de a miénkhez hasonlóval nem találkoztam.
Abban az évben a RKPKB kemény kampányt indított az ifjúság kommunista nevelésének „fokozására”. Ki kellett irtani a letűnt, kizsákmányoló rendszer és a reakciós egyházak ideológiájának és erkölcsi felfogásának maradványait.
Kezdésnek kapóra jött a ballagás mint a reakciós fertő maradványa, melegágya. A rajoni pártbizottság, karöltve a KISZ-bizottsággal, utasította, a tanfelügyelőségen keresztül a középiskolákat. Kimondatott, hogy a kicsengetés nem holmi temetési szertartás. Száműzni kell a búcsúkönnyeket, nosztalgiázást… stb. Bekérették a búcsúbeszédeket és kigyomlálták a nem megfelelő mondatokat. Több optimizmust követeltek, előretekintést a boldog szocialista jövőre.
Lefújták a hagyományos ballagási énekeket (Gaudeamus igitur, Ballag már a véndiák, Mi búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…). Talán nem tanultunk elég optimista, harcos, kommunista szellemiségű, mozgalmi dalt? Így esett a választás az „Indulj az útra, te sok fiatal…” kezdetű békedalra. Ebben nem esett szó a szocializmus építéséről ugyan, de a kezdő sora ígéretesnek mutatkozott. Katonás, pattogó ritmusára „ballagtunk”.
Kikötötték, hogy a kicsengetési kártyára nem kerülhetnek régimódi, elavult idézetek. Inkább keresgéljünk kortárs, párthoz hű alkotók műveiben megfelelőt. Akkoriban jelent meg Hajdú Győző tanítók napjára írt verse. Abból került idézet a kicsengetési kártyákra:
„Tanítani, nevelni a népet! –
Nincs is ennél dicsőbb feladat.
Néptanító leszek, amíg élek:
Így szolgálom népem s pártomat.”
A kicsengetés lezajlott. A békeharcos induló és Hajdú Győző felemás üzenete ellenére érzéseink nem különböztek az előző és utánunk jövő nemzedékekétől. Benne foglaltattak az öröm, az ujjongás, a várakozás, a nosztalgia, a búcsúzás könnyei is.

Tamucza (László) Zelmira nyugalmazott pedagógus, Székelykeresztúr

Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek