Ki vágja szét a rókát?

221

A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Herta Müler: A róka volt a vadász című kötetét Bodó Julianna ajánlja olvasóink figyelmébe.

A rókabőrről, mely a szekrény előtt fekszik a szobában, valaki naponta levág egy darabot: először az egyik lábát, majd sorra a többit, aztán a farkát, végül a fejét. A rókavagdosó észrevétlen marad, módszeresen kegyetlen, abszurd játékot játszik: a vágások nyomán kihulló szőrszálakat gondosan összeszedi, a levágott részeket precízen visszatolja, a törzshöz illeszti. Mintha senki ott sem járt volna. Mintha semmi sem történt volna. Jeleket hagy a lakásban: szotyolahéjat köp a vécékagylóba, máskor cigarettacsikket, amelynek állapota azt is jelzi a hazatérő számára, mennyi idő telt el a látogatás óta. Jelzések, melyek üzenete elsősorban a félelemkeltés és a bizonytalanságérzés fenntartása: itt vagyunk, figyelünk, látunk téged. Mindent tudunk rólad, azt is, amit még te sem sejthetsz magadról. Azt sem tudhatod, mikor esik rád figyelő tekintetünk, de bármikor lecsaphatunk, amikor nem is számítasz rá. A nyomodban vagyunk, árnyékod, mely nem a te ütemedre mozog ugyan, de nem szakad le rólad, obszcén ajánlatokat teszünk, levágjuk a rókád fejét. Ma még csak a rókáét. De minderről ne merj beszélni. Tégy úgy, mintha nem vennél észre semmit. Mintha semmi sem történt volna. De tudjad és féljed: bármikor történhet bármi.
Hol vagyunk? Melyik részén a világnak? Milyen társadalomban? Melyik diktatúrában? Ismerős hely, az érzékeink ismernek rá: szürke és éles, kopár és kemény. A fák lombja késként hasít az égbe, az országot a világtól elzáró folyam felől éjszakánként lövések hallszanak. Olyan hely ez, ahol „a parkban a félelem fuvallata leng, ezért mindenki lassabban gondolkodik… Soha nem lehet tudni, hogy amit gondolunk, abból hangos mondat lesz-e, vagy gombóc a torokban.” Olyan világ ez, ahol mindenünnen a diktátor göndör homloktincse villan elő. Pupillája mindennap kinéz az újságból, a látóideg végigpásztázza az országot. Bárhol lehet, bármikor. De ez itt, a regénybeli, számunkra különösképpen ismerős, és sejtéseink beigazolódnak, amikor a regény utolsó oldalán elhangzik egy város neve: Temesvár.
A regény írója, a Nobel-díjas Herta Müller, a Bánságban született, és a romániai diktatúra elől menekült Németországba 1987-ben. Egy diktatórikus rezsim olyan tapasztalatként jelenik meg regényében, amely nemcsak átszövi az emlékezetet, hanem a világérzékelés módozatait is alakítja. A regény újraépíti a diktatúra világát azokkal az eszközökkel, amelyekkel annak idején a mindennapok működtek. Durva férceléssel összeillesztett epizódok: köpésnyomokkal, széttaposott dáliafejekkel és szotyolahéjjal tarkított járdákon túl a hatalom csöndes utcái, ahol a cselédek, ha kinyitják a hűtőszekrényt, „arcuk fázik attól, amire gondolnak”. Akasztott ember a bádogosműhelyben, fekvő tetem a romos telefonfülkében. Gyárkapuban portás, miközben a táskákban motoz, „az arcokba is belevájja a kezét”. A mezőn paradicsomot szedő iskolások, az osztályban majd vajas kenyérről írnak fogalmazást, és felvisítnak: vaj (illetve: VAJ). A nyakkendős férfiak este, mikor hazatérnek, kávét, csokoládét és margarint tesznek az asztalra, az utcán az öregek átlátszó zacskóba rakott üres tejesüvegekkel járkálnak. A dalszövegek célzásait sötét épület csupasz villanykörtétől fényes ablaka mögött kell bevallani (kire céloztok azzal, hogy „arctalan arc”), a katonák éhesen várakoznak arra, hogy az éjszakai síkság vízzé változzék, átúszhatóvá.
Egy diktatúra végóráit éli. A forradalom nagyot csavar a világ menetén. De a róka fejét éppen most vágja le valaki.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.