Ki kér egy pofot?

219

Így, népiesen kérdem. Nem hinném, hogy az emberek túlságosan szeretnének az áldozat szerepében tetszelegni, s csak úgy képesek lennének égő orcával félrevonulni. Ahogyan bérmáláskor volt szokásban egykor. A püspök atya kezet fogott a bérmálkozóval: – Béke veled! – mondta a főpap, mire az újonnan felkent, az immár teljes jogú egyháztag, aki éppen megerősíttetett a hitben, így válaszolt: – És a te lelkeddel! Krisztus békéjét kellett vinni tovább a világban. Szerényen, nyilván, s felkészülve arra, hogy hitéért, meggyőződéséért bármikor érhetik atrocitások az embert, de haladni kell tovább rendületlenül, mert így jó, mert így üdvös, erről is szól a megváltás utáni krisztusi szeretet. Úgymond kötelező a béketűrés, az elviselés.
Aztán van a vicc. Egy ipse – a feltételezett elszenvedő alany – kifelé jövet a kocsmából, felteszi a nem is szónoki, hanem a magától értetődő kérdést: – Kér-e valaki egy pofont? – mondjuk, hogy kissé választékosabban, odabiggyesztve a helyhatározó ragot is, hogy rá, oda, a képére neki, s nem másfelé. Erre a lájbitépető ajtajában, a kültérben ácsorgó koma – a mellény széttépetését mint textilipari aktust most hagyjuk –, aki bizonyára már régen megerősíttetett a hitben, vagy azért, mert nem katolikus, rákérdez naivan, hogy ugyan miért? – Csak. Azért – mondja a pofán való vágás végett kifelé tántorodó áldozat –, mert én is most kaptam odabent egyet!
Aztán van a valóság. Ha kell, ha nem, azért egy-egy pofánvágást – legyünk ismét disztingváltak – arculütést, orcánteremtést azért elég könnyű begyűjteni. A szó igazi és átvitt értelmében egyaránt.
Én a pofozkodást úgy képzelem el, hogy módszeresen kell kezdeni, jól oda kell csapni, hogy égjen az áldozat képe. De valahogy úgy, hogy legyen bár lehetősége védekezni, kitérni a mérgesen suhanó nyitott tenyér elől, s reflexszerűen megszervezni, megszerkeszteni a válaszadó mozdulatot is, mert krisztusi szeretet ide vagy oda, azért nem akarunk, s nem szeretnénk örökkön-örökké üdvösségszerző módon, de gyáván viselkedni. S különben: érvényt kell szerezni ama mondásnak, hogy a verekedés úgy kezdődődött, hogy a másik visszaütött.
A poffal, a verekedéssel, a visszaütéssel azonban én úgy vagyok, hogy nem szívesen kapom, s adni meg nem vagyok képes. Még az egy newton erejűtől is viszolygok. Vajon az mennyi, ha egy kilogramm tömegű testet, egy másodperc alatt, egy méter per szekundum sebességre gyorsítva vágok oda? Mennyi lehet a kezem tömege? Mivel jár, mekkora erő szabadul fel, ha teszem fel, hogy mérgemben még nagyobb sebességgel vágok neki oda? Mi történik? Nem mértem dinamométerrel, vagy micsodával, bár volt részem abban, hogy vásárban nem pofoztunk, öklöztünk pénzért hatalmas bőrlabdákat annak idején, boldogult serdülőkorunkban, s az volt a cél, hogy elérjük tán az ezres mutatót. Már nem emlékszem a mértékegységre, de el lehetett annyit érni, s akinek jó erős kujakja volt, az ezer fölé is feljutott. Volt aztán bicepszek villogtatása, bőcsködés, miegymás.
A pof aztán kimaradt. Csendes felnőttekké értünk, s azt mondtuk, hogy nem érdemes, nem szabad ellenségeskedni, és kizárt dolog a fizikai erőszak fitogtatása. Gyermekként inkasszáltam ugyan atyai pofont, de nálam, az én lemenőim nevelési folyamatában már elfelejtődött ez az eszköz. Fizikailag nem értelmezhető pofonokat azonban kaptam bőven. És ezek a virtuális ütések ráadásul olyanok, hogy mindig védtelenek és felkészületlenek vagyunk.
Ki kér egy pofot? Szerintem senki. De bárki kaphat. Ma. Holnap. Bármikor. Főleg virtuálisan, csak ki kell állni az élet placcára, a civil, a társadalmi élet agoráira. Mind kapkodhatjuk a fejünket, mert alattomosan üt a másik, még csak meg sem játssza az ütést, hogy félrekapva a fejünket a túlsó oldalról teremtsen képen. Hanem csak úgy, sok joule-lal, sok newtonnal rittyent oda. Illetve ide. Miheztartás végett mondom. A felebarátok nem püspökök. Közönséges halandók, akik nem számítanak Krisztus békéjére. És talán olykor mi sem.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.