Ki a jobb?

55

A „mindentvissza” talán csak a legradikálisabbak gondolataiban él, de fölösleges titkolnunk: a „részbenvissza” igenis meg-megfordul a legtöbbünk fejében. Jellemzően utópisztikusan, nosztalgikusan, a romantikán túl viszont valóban felhatalmaz erre a történelem, mégpedig annak a tudata, hogy nem először nőnek a fejünk fölé más nemzetek. Volt már olyan száz évünk, amikor nem mi diktáltunk, bár kétségtelen, hogy ennyire cudar évszázadot még nem tapostunk. És amikor a történelmi igazságtalanság hevében – miért is ne? – irredenta hangulat fog el, megtörténik, hogy oda lyukadunk ki: vajon egy esetleges, valamikori sokadik esély után mi jobb többségiek lennénk a románok fölött, mint ők fölöttünk?
Néhány éve egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy a fenti kérdésre igen a válasz. A magyar kormány utóbbi években tanúsított nemzetpolitikai törekvései, de főként az e mentén szajkózott nagy megbékélések, diplomáciai és gazdasági egymás nyakába borulások viszont azt sugallják, hogy tényleg fejlődő hősök vagyunk. Azért még mindig vannak kétségeim…
Szilágyi N. Sándor egyetemi tanár Mit nem ígértek nekünk a románok Gyulafehérváron? című, a múlt héten a Maszolon megjelent írása mélyen elgondolkodtató, olyan szemszögből ismerteti a száz évvel ezelőtti román helyzetet, amelyből mi nem igazán vizsgáljuk azt a kort. Mert nem lehetünk túl büszkék rá. De Bánffy Miklós sorai között is találunk az Erdélyi történetben olyanokat, amelyek bizony gombócokat nyeletnek velünk a kisebbségeinkhez való viszonyulást illetően.
Ezek a napok a román centenáriumról szólnak. Ünnepelnek, ahogy ünnepelnénk mi is ilyen esetben. Egy részük háborog, hogy más részük tüntet, más részük lesajnál, amiért egy részüknek egyáltalán kedve van ünnepelni. Ami pedig elég nyilvánvaló: ez is ugyanolyan méltatlan hacacáré lesz, mint amilyen a Nagy Katedrális Avatás volt néhány napja.
Ez a méltatlanság elsősorban nem a román kisebbségpolitikából fakad, hanem a maga általánosságában abból a balkáni habitusból, amelyből a román kisebbségpolitika is fakad. Igen, a habitus balkáni, de a kisebbségekhez való viszonyulás nem. Vagy ha mégis, akkor a mi viszonyulásunk sem volt különb. Nekünk, (erdélyi) magyaroknak ez a hazánkba került. Mert ha bő száz évvel ezelőtt, a Monarchia békebeli évtizedeiben úgy kezeltük volna a kisebbségeinket, ahogyan most elvárnánk a románoktól, hogy bennünket kezeljenek, akkor talán az erdélyi románság sem úgy dönt, hogy egy, a mi közös országunkhoz képest jóval elmaradottabbhoz csatlakozzon.
Az irredenták viszont kapaszkodjanak abba, a románok pedig továbbra is rettegjenek amiatt, hogy ők sem jobb „gazdáink”. Csupán annyival jobb nekünk ma, mint nekik volt száz évvel ezelőtt, hogy nem élünk (még) háborús időket, és hogy a technikai vívmányok kényelmesebbé tették az életünket. Igaz, hogy ezzel el is tunyultunk, és a kényelmünket sok esetben előbbre helyeztük a nemzetiségünknél is, de a többségiek sem jártak másképp. És nem tanultak a hibáinkból.
Őszintén, nem érzem a potenciált ebben az országban ahhoz, hogy majd a 200 éves évfordulót is megünnepelhesse. Mert az orosz és az ukrán, az amerikai és a német, a magyar és a moldáv érdekek és érdekellentétek a fekete-tengeri kőolajon és fölgázon innen és a Patriot légvédelmi rakétán túl, sehogyan sem jelentenek garanciát egy olyan ország számára, amely nem tud szembenézni saját történelmi régióival. Nemhogy a Székelyfölddel, de még a századok óta sajátjaival sem.
Ha másnak nem is, de nekünk itt, a Székelyföldön autonómiáról álmodóknak tanulnunk kell ebből az egész kisebbségesdiből: vagy helyben toporgunk, vagy meggyőzzük a székelyföldi románságot, hogy biztonságban vannak velünk, és kiállhatnak mellettünk az önrendelkezésünkért. És akkor lehetnek majd olyan méltóságteljes ünnepeink, amilyen a románoknak ezúttal biztos nem lesz.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.