Kettős kötődéssel, kétirányú szeretettel

Mi, székelyek és román barátaink (10)

541

Erdélyben, s így a Székelyföldön is sok regényes életpálya van. Nem ritka, hogy a családok egyik vagy másik része, egy-egy generációja a szomszédos etnikum felé fordul, úgy hajlik, úgy alakul, úgy folytatja tanulmányait, hogy a „román vonal”, máskor meg a „magyar gyökér” erősödik. Kellő empátiával, szeretettel azonban ez nem a személyiségfejlődés és nem a környezet bomlasztását szolgálja, hanem épít. Embert, tartást, erdélyi szellemet generál. Ilyen Mana Bucur Marosvásárhelyen élő keramikusművész életútja is. Ilyen Mana Bucur emberként is. A Képzőművészek Országos Szövetsége (UAP) Maros megyei fiókjának elnöke hosszú utat járt be, míg ráébredt arra, hogy ő tulajdonképpen székely. Úgy él, úgy viselkedik minden körülmény közepette, hogy közvetíteni tudjon a két etnikum között. Mert tulajdonképpen jó román is. Személyisége nem elválasztja, hanem összeköti az erdélyi embereket. Erre a képzőművészet és a hozzá kapcsolódó szakmai szerveződés kiválóan alkalmas. Lehetne másképpen is élni – nyilván –, de úgy nem érdemes, hiszen az nem viszi előre a világot, s nem értékeket teremt, hanem folytonos feszültségben tart és párhuzamos pályákra kényszeríti az egyazon környezetben élő embereket.

Fotó: Farkas Antal

– Honnan ered ez a nem mindennapi életút?

– A szüleim Szovátáról származnak. Édesapám a katonai pályát választotta, egy fúvószenekarnak volt a karmestere, s ebből az következett, hogy igen gyakran ide-oda helyezgették, az ország különböző sarkaiba, s az akkori rendszer által elvárt módon éltünk. Nem tarthattuk meg családi körben az egyházi ünnepeket – például nem volt húsvétkor locsolkodás, karácsonykor nem jött az angyal –, és otthon románul beszéltünk. A nővérem még Kolozsváron született, én pedig már Sepsiszentgyörgyön – akkor ott volt édesapám szolgálati helye. Tizenkét éves voltam, amikor Marosvásárhelyre kerültünk, és itt aztán megállapodtunk. Ennek az volt az oka, hogy édesapám katonatisztként igen fiatalon nyugdíjba vonulhatott, de addig velünk sok minden történt.

– Milyen volt akkor Sepsiszentgyörgy városa? Milyen volt ott „románnak” lenni?

– Csendes, meghitt, kispolgári város volt. Kezdetben Szemerján laktunk, majd beköltöztünk a központba. Már óvodás koromban román csoportba írattak, ez elvárás volt a parancsnokok részéről, de természetesnek tartották a szülők is, hiszen Romániában élünk, és mindenki azt tartotta, mondván, hogy így könnyebben lehet majd érvényesülni. Mivel a két nyelvet párhuzamosan tanultam, a magyarral több nehézségem volt, mert mind a családban, mind másutt mindig másodlagos szerepe volt, és erősen selypítettem. A „rendes” nevem Maria, de én Manának neveztem magam. Innen a művésznevem, a Mana Bucur, akit sokan ismerhetnek, a Maria Bucur viszont csak hivatalosan létezik, azt az „énemet” ma már csak a hivatalok tartják számon…

– Kislányként volt-e valamilyen előnye vagy hátránya abból, hogy románnak számított?

– Ilyesmire nem emlékszem. A környezetünkkel teljes harmóniában éltünk. A szüleim szerettek és tudtak is kapcsolatot tartani, s így a helyi és a „rendes” román gyermekekkel is barátkozhattam. A szünidőkben – főleg télen – hazaadtak a nagyszülőkhöz, ahol aztán láttuk, hogy létezik egy másik világ is, ahol templom áll, amelybe el is járnak a hívek, s ahol angyaljárás van karácsonykor. Sepsiszentgyörgyről Bákóba költöztünk, onnan aztán Vásárhelyre. Negyedik osztályos koromtól élünk itt. A nővérem a Bolyaiba járt, román osztályban érettségizett, majd Kolozsváron végezte a konzervatóriumot, én az Unireába jártam, szintén román tagozatra, majd a képzőművészeti főiskolán diplomáztam, kerámia szakon.

– Mi jellemezte a hatvanas évek Marosvásárhelyét?

– Akkor ez magyar város volt. Túlnyomórészt. Emlékszem, hogy a középiskolában párhuzamosan egy fél magyar és egy fél román művészeti osztály volt, de becslésem szerint a tizenkilencből – ekkor ennyi volt az osztály fele – legalább hetven százalék magyar volt. „Igazi” román gyerek kevés volt közöttünk. Ugyanazok a tanárok tanítottak mind a két csoportban. Egyformán használtuk mind a két nyelvet, bár a magyar domináns volt, megtanultuk románul is a szakkifejezéseket. Hogyha volt Marosvásárhelyre akkortájt beáramlás vidékről, akkor többnyire olyan románok és olyan magyarok jöttek, akik Erdély vegyes vidékeiről származtak, szokva voltak a többnyelvűséggel, számukra teljesen természetes volt a lojalitás. Mostanában, főleg 1990 után kezdtek itt máshonnan származó románok megtelepedni – a Kárpátokon túlról jönnek, többen Moldáviából is kerültek ide –, akik ezt nem értik, nem gyakorolják, nem tudják, hogy mire való a nemzetiségi és a nyelvi tolerancia. Idegenekként érkeznek és igyekeznek saját magukhoz igazítani a környezetüket. Őket már zavarja a magyar beszéd!

– Amikor Kolozsvárra került, ott addigra lezajlott a „romanizálás”, átbillentek a nemzetiségi arányok a román fél javára. Ezt hogyan élte meg? Hogyan érzékelte?

– Művészeti berkekben ez nem volt annyira éles. A vizuális kultúrának nincs nyelve, illetve ami van, az univerzális. A tanáraink zöme beszélt magyarul is. Nem voltak ilyen téren problémák. Vagy legalábbis én nem érzékeltem. Az igazi megpróbáltatás aztán később jött, amikor diplomaszerzés után következett a kihelyezés. Sokan olyan távoli, Kárpátokon túli településekre kerültek, amelyekről addig nem is hallottak. Ez volt az igazi megpróbáltatás az akkori fiatalok számára, hiszen utána hosszas huzavona jött, amíg valahogy közelebb tudott kerülni az ember a szüleihez vagy a családjához, illetve ahhoz a helyhez, amelyhez tulajdonképpen ragaszkodott. Én Curtea de Argeşre kerültem. Szakmailag ez számomra jó hely volt, mert nem kellett iskolában tanítanom, hanem a formatervezést gyakoroltam. Kerámia szakos lévén az ottani porcelángyárban kaptam munkát. Formatervezéssel foglalkozhattam és megtanultam a szakma gyakorlati részét is. Ez a gyár 1974-ben alakult, felfutóban volt. Olyan időszak is volt, amikor kétezer munkás dolgozott benne, és jórészt exportra. Mint annyi más üzem az országban, ezt is a privatizálás tette tönkre. A gyár aztán tönkrement. Ma már csak kis manufaktúrák maradtak belőle, talán apró kft.-k, amelyeket megszállottak üzemeltetnek, de nem is biztos, hogy rentábilis, inkább oda kötődő képzőművészek tartják életben az egykori gyár emlékét.

– Ott románnak számított?

– Igen. Tudták, hogy Erdélyből kerültem oda, de egyértelműen románnak tartottak. Hadd mondjak el egy idekapcsolódó anekdotát. A nővéremnek akkortájt egy bukaresti román író udvarolt. Egyik alkalommal elmentünk hármasban kirándulni a Fogarasi-havasokba. Mindenféléről beszélgettünk, s egyszer azt mondja az a fiatalember, hogy mi tulajdonképpen nem is vagyunk románok, nem is lehetünk azok – hangsúlyozta –, mert túl szépen, túl tisztán használjuk a nyelvet, úgy, ahogyan a népi románok képtelenek beszélni … Tulajdonképpen ez egy szép időszaka volt az életemnek.

– Hogyan alakult az életpályája a későbbiekben?

– Öt évet éltem Curtea de Ar­geşen, aztán egy ismerősünk – akkori szokás szerint – elintézte, hogy hazakerüljek Marosvásárhelyre. Az Elektromaroshoz jöttem formatervezőnek. Igencsak prosperáló üzem volt akkortájt, több ezer alkalmazottal, saját iskolaközponttal. Még 1990 után is jól működött egy ideig, aztán kevesebb alkalmazottal, részben profilt változtatva volt képes fennmaradni. Az ezredforduló táján kiléptem és szabadúszó életformát választottam, de az nem működött igazán. Később hat éven át tanítottam, majd nyugdíjas lettem. Ma megvan a létbiztonságom, úgyhogy tudok alkotni és civilként dolgozni.

– Ön vezeti a Képzőművész Szövetség kortárs galériáját a Kultúrpalotában. Minőségi munka zajlik itt, hiszen sok rangos kiállítás helyszíne ez a kétszintes kiállítótér. Hogyan éli meg a felvállalt közvetítői szerepet?

– A szövetség Maros megyei fiókját és a galériát társadalmi munkában, önkéntesként vezetem, nem kapok érte fizetést. Szívesen látom el ezeket a feladatokat. Összesen 110 tagunk van, amelyből mintegy 60 százalék magyar. Művésztáborokat szervezek, bekapcsolódunk a város művészeti életébe. Évi rendszerességgel – hat éve választottak meg a szövetség megyei fiókjának élére – mi szervezzük a boszorkányüldözésre való emlékezéseket. A hagyomány szerint a Bolyai utca 5-ös számú házának udvarán – ahol egyébként a szövetségnek műtermei vannak – volt az utolsó boszorkányper 1753-ban, amikor Farkas Borbálát elítélték és a Maros partján máglyán elégették. Az a tervem, hogy minden művészeti ágban nyithassunk külön kiállításokat, sorozatokat az alkotóknak, tehát grafika és festészet, szobrászat, kerámia, textil és számítógépes grafika területén, hogy ne legyenek „ömlesztett” kiállításaink, amikor mindenből csak egy-egy kicsit mutatunk be. Nem szeretem az úgynevezett „közös tárlatokat”, mindig az az érzésem, hogy a Megéneklünk, Románia! nevű fesztiválok idejéből maradt fenn az ilyen szemlélet.

– Vannak-e nemzetközi kapcsolataik? A képzőművészeti életnek az a szegmense, amelyben Ön dolgozik és szervez, részese-e a magyar–román kulturális párbeszédnek?

– Nyilvánvaló, hogy vannak. Ez teljesen természetes nálam. Tagja vagyok a MAMŰ-nek. A Marosvásárhelyi Műhely – amelynek közismert és népszerű alapítói vannak: Elekes Károly, Borgó György Csaba, Krizbai Sándor és mások – itt jött létre 1978–1980 körül, majd miután a művészek nagyobb része Magyarországon telepedett le, 1983-ban létrehozták és megújították ezt a szervezetei formát (a MAMŰ másik neve: MAszülető-MŰvek) Szentendrén, aztán galériát alapítottak Budapesten. Magam is állítottam ki ott, de elmondhatom, hogy nemrég, a MAMŰ fennállásának 35. évfordulóján én köszöntöttem a jelenlevőket a Bernády-házban magyar és román nyelven szólva az Idő-függések című kiállítás és a hozzá kapcsolódó Lepel-akció fotókiállítás megnyitóján, amely a MAMŰ történetét dolgozza fel a fotográfia eszközeivel.

– Művészi és pedagógusi pályafutása során találkozott-e ez idáig a magyar és román együttélésből származó konfliktusokkal? Érte-e hátrányos megkülönböztetés a kettős identitás miatt?

– Naponta lehet találkozni az együttélésből származó jelensé­gek­kel, és ellentétek is mutatkoznak, amelyeket kezelni kell. Előfordult, hogy pedagógusi tevékenységem során bozgorozást hallottam, amikor a magyar gyerekek szünetben kissé hangosabbak voltak a többieknél. Azonnal rákérdeztem, hogy tudják-e, hogy mit jelent ez? Nem tudták, csak ők is használták, valamilyen „minta” alapján gyakorolták a gyűlöletkeltést és a kirekesztősdit. Az ember tudatában kell éljen annak, hogy ő maga a médium, hogy képes közvetíteni. A betelepítés, a betelepedés ma is folyik. Szovátán napjainkra markáns román közösség él, amely elkülönül a magyar többségtől. Mi, képzőművészek a nemzetiségek, a rossz szokások, a nyelvi korlátok határmezsgyéin átlépve sokat tehetünk a színek és a formák segítségével, hogy kis hidak jöjjenek létre, s azok fennmaradhassanak a lelkek közt, megtartva minket és sajátos értékeinket egyaránt.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.