„Két kézzel, pazarolva?”

36

Az évekkel ezelőtt elindított Születésnapi beszélgetések rovat célja a Hargita megyében született vagy a megye területén tevékenykedő jelesek megszólaltatása, foglalkozástól függetlenül, így orvosok, tanárok, mérnökök is megosztották eddig velünk születésnapi gondolataikat. A hetvenéves Bölöni Domokost faggatja Daczó Katalin.

Copy of DSCF7124

– Ön egy Maros (volt Kis-Küküllő) megyei településen, Dányánban látta meg a napvilágot 70 évvel ezelőtt, 1946. augusztus 11-én, de a kihelyezés – vagy a sors? – Hargita megyébe, Korondra sodorta, ahol 17 éven át tevékenykedett. Ezekről az évekről is faggatnám – persze a többit sem hagyva ki.

– Korondra nem véletlenül kerültem tanárnak. Az akkor (1973-ban) meghirdetett állások között a korondi bizonyult a legközelebbinek falumhoz, Dányánhoz (neve szent Damjánból származik, helyén valaha kolostor állt); ott élt az édesanyám, a nagyszüleim, a feleségem és elsőszülött gyermekem, ezért nagyon fontos volt, hogy viszonylag gyorsan tudjak haza- és visszajutni. Persze így is körülményes volt: Dányánból Bonyhára csak szekérrel vagy alkalmi traktoros járművel, Bonyháról vasúton Parajdig, onnan busszal Korondra. Tizenhét esztendeig ez volt életünk legfőbb „turistaútvonala”…
Korond az akkori lehetőségek között a legtöbbet jelentette számomra. Vicceltek az évfolyamtársaim, akik gyengébb osztályzattal városok közelébe sirülhettek, nem sejtvén, hogy az én „centrumom” miért éppen Korond. Pedig még csak rendes („tituláris”) kinevezést sem kaptam, hanem az akkori igazgató hivatalilag „üres” helyére dobott ki a mindenható minisztériumi bizottság. Úgy váltam „rendes” tanárrá, hogy később, 1980-ban a tantestület engem választott igazgatónak. Választottak, nem kineveztek… Nem sok örömem telt benne, újabb négy év múltán épphogy megúsztam egy mord leváltással, kirúgás nélkül. Kezdett már görcsölni a diktatúra, és a tanügy, mint az egyik legérzékenyebb „szerve”, fájó gyorsasággal kékült bele a rendszer idiotizmusába.
A korongoló és bokályíró művészet szépsége elbűvölt. A gyermekek korán megnyilvánuló tehetsége, a fazekasok konok következetessége, az életrevalóság, amit a mostoha földön (a vicc szerint akár a Holdon is) szilajul boldoguló emberek tanúsítottak; hát ez akár a tőlük kölcsönzött ars poeticám, művészi hitvallásom is lehetne.
Tanárként talán kevésbé érvényesülhettem, persze voltam községi könyvtáros, műkedvelő színész, kórustag és tyúkszámláló is, íróként azonban eléggé későre sikerült legalább a pálya szélére térdepelnem. A művelődési egylet vendégeként számos író és szerkesztő járt korondi találkozókra, kanyargó kis ösvények nyíltak számomra is a szerkesztőségek felé. Korondiként jelent meg első könyvem, és a második is… Amikor felvettek a román írószövetségbe, még mindig korondi lakos voltam. Jó volt érezni a három Lajos, Ambrus, Molnos és Páll Lajos baráti figyelmét: Ambrus Lajos és Páll Lajos ott jött a világra, Molnos, a (meneküléskor) budapesti születésű örök lokálpatrióta pedig, amikor csak tehette, mindig hazaugrott Kolozsvárról. Tőlük lehetett megtanulni a táj és benne az ember, a környezet szeretetét.
Számomra nem volt idegen a vad erdélyi környezet, sem a földműves munka, sem a szőlőművelés, a korondi hegyek zordsága és a világra horgadás szüntelen idegessége nyilallt belém, amikor úgy vágott képen az egybeforradt nyár és az ősz és a tél, hogy a hegyek hűvös hajnali párája szerelembe lép a csüpkefagy ráncoló elefánt-cakkenyével.
Gyermekkorom gazdag volt irodalmi élményekben. Házunk egyik elkészítetlen szobájában helyezték el a kiakolbólított Potsa József földbirtokos értéktárgyainak egy részét, és a tisztelt rokon miatt is (Erzsi nénénket, nagyapámék keresztleányát vette feleségül az Úr), amíg lehetett, öreg nagyapó híven őrizte a főleg könyvekből álló „kincset”.
Édesanyámmal ki-kiloptunk egy-egy kötetet, elolvasván visszacsempésztük (pedig nálunk volt a kulcs, nem riadóztatott volna senki!) …Egy hét múltán már csak a máglyát láttuk, és az Isten ne vegye bűnünkül, néhány lopott kötetet, melyek végül az anyám ágya alatt maradtak, ezért továbbra is boldogan olvashattunk…
Édes Istenünk, bocsásd meg: nem volt bűntudatunk…
A falu a-zó nyelvjárásban beszélt, engem irodalmilag tanítottak. Emiatt gyakran verekedtem, még többször engem vertek meg, mert rusnyáskodtam a „balandakkal”.
Dányán engem olyan zöldes-szürkés szőrtarisznyával bocsátott az utamra negyedikes korom után, hogy abban már nagyjából benne lapult minden, amiből akármi lehetnék.
Korondon szegény emberként éltem a gazdag faluban, de lelkileg tán sokkal gazdagabban, mint a legtehetősebbek. Nem volt és ma sincs bennem irigység, csak egy kicsi.
Odahaza, pöttöm falumban sovány, de ízes kenyéren neveltek, és úgy élt a családom is. Nem voltunk sohasem szegények, mégis mindig került, aki lenézzen szürke harisnyánkért.
Kisnemesek voltunk, majdnem az egész falu.
Erről már írtam másutt, csak megemlítem, hogy háromszéki székelyekként kerültek az előbbre valóink vitézi harcok árán birtokra.
Feleségem tanítónőként nevelte fel három szép gyermekünket, rajongva szeretjük, és nagyon kedvelik őt egykori tanítványai. Az interneten az én címemre jönnek a jókívánságok, de a Tanító néninek szólnak. Bizony, nélküle szinte semmire sem jutottam volna.
Azt pedig, hogy miként maradhatunk hűségesek a távolságban is, tudósítva a szülőföld minden lélegzetvételéről: nos, ezt a riporter, történész és szépíró Tófalvi Zoltántól lehet „ellesni”, aki egyszer azt mondta: nem tudná úgy megbántani ez a falu (Korond), hogy megvonná tőle szerelmét…
Zoltán írta egyik kötetének ajánlásában, hogy én talán őnála is „korondibb” vagyok. Hát immár sem ő, sem én nem élünk ott, de a szívünk az akkori faluhoz „szelfizte magát”… A mostani falukép bizony idegen már nekünk, az utcákon nem találjuk magunkat, nemzedékek cserélődnek, szinte senkit sem ismerünk föl… Ezzel meg kell békélnünk, hiszen magunk is elidegenedett öreg arcunkat fordítjuk a világra, ha éppen arra csavargunk.
Nem természetem a „visszajárás”, szülőfalumban sem okvetetlenkedem, mert amit egykor csak sejtettem, az: lám, bekövetkezett: a rendszerváltozás szabad áramlata a maradék lakosokat is „kifújta”; és a nagyon kevesekkel, akik (fiatalon) még ott élnek, jobbára már csak a közösségi oldalakon tartok kapcsolatot.
Töprenghetünk azon, hogy a rabság szabadsága, vagy a szabadság rabsága az üdvözítőbb-e…
Az a lelkesültség, amely az 1989 utáni egy-két esztendőben uralta a szívünket, Európa közepe felé szállva semmivé vált. Olyképpen jártunk, mint a Jókai-elbeszélés hősei, akik a túlvilágról képzelegve döbbentek rá, hogy az bizony sem nem olyan, sem nem ilyen, hanem (milyen is?): egészen más.
De senki sem sejti: milyen?
Európa, akit időnként mindig elrabolnak, egészen más. De azt sem sejti senki, hogy milyen.
Ez lehet akár izgalmas is, ha több életünk volna. De nincs.

– Özönlöttek Önhöz a születésnapi jókívánságok, Önnek dedikált írásokkal, versekkel, képzőművészeti alkotásokkal lepték meg a barátai, egyszóval úgy tűnik, nagyon népszerű. Mi a népszerűségének a titka, vagyis Elekes Ferencet idézve, honnan szerzi be a barátokat?

– Hetven körül nem kunszt jóban lenni akárkivel. Főleg, ha nem akasztottunk tengelyt soha. Vidékiségem megóvott attól, hogy szembekerüljek ilyen-olyan nézetek, felfogások, irányzatok képviselőivel. Egyik téli ünnep előtt megölelt Horváth István, az ózdi őstehetség, aki épp az Utunk szerkesztőségében kívánt boldog karácsonyt az ott levőknek, és amikor megtudta, hol születtem, földijének ismert el. – Sze’ nálatok is azt mondják, hogy „Én tartam el a papat!” – kacagott, és azóta sem felejtem vastag szemüveges szeretetét. „Legurbánusabb” példaképem Bajor Andor, aki többször is eljött Korondra, a kacagóbálnak mondott április elsejei humortalálkozók alkalmával. Őt ma is olvasom, és próbálok „puskázni” a lelkéből. Fodor úr a nagy szívével óvott a szélsőségektől, mert ifjabb koromban meglehetősen huzatosan írtam. Csíkszeredában bement a városi könyvtárba, kikérte és egy ültében elolvasta első, Forrás-kötetemet. És azt mondta a bemutató után, hogy nekem sincs jogom, még írásban sem, játszani a halállal.
Mekkora igaza volt!… Akkor érte élete megrázó vesztesége…
Nagy boldogságom, hogy első kötetem rangos ajánlói Bajor Andor és Szilágyi István voltak, a magyar írószövetségi tagságra pedig Fodor Sándor és Sütő András javasolt. Én voltam a Magyar Írószövetség ezredik tagja, bár ez semmit sem jelent, viszont dicsekedni, lám, milyen jól tudok vele.
Éreztem néhány nagy erdélyi író előlegbe küldött, fürkésző barátságát; és halálukban is látom egy-egy jellegzetes mozdulatukat.
Mert az igazak: elevenek.
Még mindig élő és alkotó barátaimat úgy szerzem, hogy igyekszem az alkotás kedvében járni. Mindig alá kell rendelnünk magunkat annak, amit éppen írnánk, vagy már meg is írtunk. De az írás nem készruha. A szívünk sem méretre dobog, hogy egy kicsit képzavarogjak.
Soha semmi sincs készen. Istené a tökéletesség, szolgáié az aprómunka. Érdekes, hogy immár „ősz fejjel” áttekintve papírmaradékomat, kevés „dokumentumot” találok, holott 1989 előtt szinte kizárólag a postai levelezés jelentette a kapcsolatot barátaimmal. Feleségem adta meg a magyarázatot. Emlékezz csak, mondta egyszer, amikor idegesen kerestem valamely levelet, amelynek egy-két mondatát még jól észben tartottam… – Jusson eszedbe – mondta –, amikor rád jött a frász; és időnként rád jött: nyáron is füstölt a csempekályha…

– Újraolvastam néhány novelláját, írását, és azt kell mondanom, hogy egyrészt csodálom, másrészt kicsit irigylem is Önt, hiszen egyenesen ömlik a szöveg, mintha a kisujjából rázná ki a sorokat, a mondatokat… Valóban ilyen könnyen születnek az alkotások? Soha nincs témahiány, görcs? Nincsenek rosszabb napjai?

– Ha vannak ösztönös alkotók, akkor megengedném magamnak, igaz, csak fél szájjal, hogy ilyen (is) vagyok. De csupán ösztönnel észlény nem megy semmire. Valójában annyira összerakott dolog az írás, egyáltalán: a legparányibb teremtés is, hogy idültség volna „elemezni”. Személyesen azt rettegem, hogy ha véletlenül rájönnék: miképp írok, úgy járnék, mint Mikszáthnál Strázsa János: soha többé nem tudnék hályogot bicskázni sem lóból, hát még emberből!…
Témahiány, görcs? Görcs az egész élet. Leginkább attól ered meg a tollunk, amitől az orrunk is, miután jól odacsaptak. Nem vagyok egy bummbelemáté. Inkább kiszámítottan kissé „gyáva” alkat, ez talán jó a meg- és fennmaradáshoz… Amikor jön az oroszlán, fűszálként lehajtom a fejem. De ahogy elment, utánaüvöltöm, hogy: kutyaaaaa!
És ha megfordul, már megint csak a szélben ringó prérit látja.
Ha ez humor, akkor kujakom az oroszlánnak!
Amit témának mondanak, az nem annyira írói, inkább újságírói kategória. Persze az írók is kénytelenek igen gyakran, megélhetési okból „témára” írni. A jó írónak az ilyesmi nem csupán penzum, hanem hangolódási ujjgyakorlat, pönögetés a koncert előtt. Ezekből a „témákból” néha pompás művek születnek. Nekem idegen a „tematikus” írás, pedig bezony újságíróként magam is műveltem.
De valahogy mindig más jött elő, mint amit szerettem volna. A franc mozgatja ceruzámat, nem a szenvedély meg a nemes célok. Pláne nem a proletariátus, nem a munkásosztály, sem a dolgozó parasztság, vagy ha mégis, akkor ezek a letűnt szellemi kategóriák is szépecskén súgnak nekem. A súgással az a helyzet, hogy hagyni kell. Nekem akkor is súgnak, ha éppen jól tudom a leckét. Ilyenkor elrontom a tízest, de a dolgozatom (remélhetőleg) ötven év múlva is olvastatja magát.
Minden napom rossz volna, ha semmi épkézláb gondolat, akár -ficam is, nem jutna eszembe. Írni azonban másképpen kell. Kellene. Márai Sándor az irigyelt és sorsában fájlalt, soha el nem érhető példaképem. Ő ekképp vélekedett: „De te csak írjál két kézzel, pazarolva. Ne hallgass reájuk, ízlésükre, tanácsaikra, divatjaikra, parancsszavaikra. Bízd reájuk, hogy vitatkozzanak, meghatározzanak – te csak írjál, két kézzel, s adj oda mindent, ne törődj semmi mással. Ne sajnáld a mondattól azt a fél órát vagy fél napot, ami kell hozzá, hogy egész, igaz, helyénvaló, gazdag s ugyanakkor könyörtelen, mértéktartó és valóságos legyen. Ne sajnáld könyvedtől azt a tíz vagy húsz évet, ami kell hozzá, hogy az inkubációs idő leteljen, s egy napon csakugyan írjad, mert nem tudsz többé kitérni előle.
Ne sajnáld életed – mit ér, ha nem az írásnak adsz oda mindent, egészséget és boldogságot, mit számít egy vagy száz év múlva, hogy boldog vagy beteg voltál, ha nem végezted el dolgodat, nem teljesítetted kötelességedet? Mindent adj oda, hallod, s két kézzel adjad, pazarolva, fenntartás nélkül. Mi lesz akkor, ha mindent odaadtál? Semmi. Csak így lesz jól, mert ez volt a dolgod.” (Két kézzel)

– Sokan humoros írónak tartják, és nem véletlenül, nekem mégis sikerült néhány perc alatt olyan írására akadnom, amely megríkatott. Ez a blogján is olvasható Tehénbúcsú, a haldokló falvaink egyik pillanatképe. Tudom, hogy a Magyar Napló nagydíját érdemelte ki 1998-ban a szülőfalujáról írt munkájáért A magyar társadalom önképe az ezredfordulón című pályázaton, de azóta is eltelt néhány év, az erdélyi magyar társadalom azóta is változott… Nyomon követi továbbra is a szülőfalut? Folyton terepezik témákért?

– Azt hiszem, már íróskodásom, sőt újságíróskodásom előtt is „terepező” típusú atyafi voltam. Ami oda kérezkedett a memóriakérgemre, az ott is maradt, és csak bizonyos Alzheimer doki különleges engedélyével törlődhet véglegesen… Volt egy kedves életkorszakom, amikor a vidéki művelődési egyesületek létrejötténél bábáskodhattam. Korábban bejegyeztettük a Firtos Művelődési Egyletet, és annak a mintáját szívesen hordoztam körül Maros megyében. Közben falukönyveket írtak és nyomattak a tehetősebb közösségek, a kéziratokat szívesen néztem át, szolgáltam szerkesztői tanácsokkal, megjelentem a bemutatókon, gyakran magam voltam a bemutató személy. Irodalmi köröm három is volt, a Flaszter Klub, a Súrlott Grádics és ma a szűkre szabott Lazics asztala baráti társaság, amelyen nem tudunk rendesen összeveszni Elekes Fricivel, pedig ő mindétig erősen morcos.
Az én „terepezésem” annyira sokrétű, hogy ma, nyugdíjazásom után jó pár évvel is fölhívnak valahonnan, hogy elújságolják, ha új könyv jelenik meg. Vagy, hogy meghalt valaki, akit jól ismertem, nagyra becsültem… És hogy tenném fel a gyászhírek közé. (Temetése ekkor és ekkor, itt és itt…) Legalább tíz könyvet írhatnék, ha a könyvírásnak még volna valami értelme: azokról, akik mind-mind, így vagy amúgy kedvesek nekem, és őérettük, bár már nehezen mozgok, még kimenegetnék az őszi dűlőre, egy remegően őszinte kézfogásra…

– Az kiderül a neten keresgélve, hogy Ön igen könnyen és alaposan megbarátkozott a számítógéppel, blogol, szerkeszt, él a lehetőségeivel, ezért erről nem faggatom (bár véleményt írhat róla). De hogy állt, hogy áll a Fennvalóval? Változott-e a vele való viszonya az elmúlt 70 évben?

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

– Vallásos környezetben nőttem fel, a véletlen (bár ilyen nincs) vagy a sors (ilyen sincsen), na jó, akkor Fennvaló többször is dobott egy-egy gyufaszálat az ételembe. Leginkább magamra ébresztő fricskája 1968-ban volt, amikor a román főváros melletti kaszárnyában szerettek volna „visszatartani” hivatásos katonának, mert igencsak pattogós baka valék. („Sergentul cu cea mai pizdoasă comandă” – kérdezett a humoromról, hát ezt azért mégse fordítsa magyarra…)
Az érettségi oklevelünket (Diplomă de bacalaureat, akkor ez volt a neve) újságok közé fogva „tároltuk” a tizedeseknek fenntartott kis szobácska pléh éjjeliszekrényében, innen emelhette ki az elsőéves rekány baka, aki hajnalonta tüzet rakott a szobánkban (csak melegben keltünk, hiszen rangunk volt, a fenébe is!). Hát az bizony tűzgyújtóként küldte az enyészetbe az érettségi okleveleinket, a régi újságokkal.
Kerek esztendőt vártam a másolatra. Addigra elfüstölt katonai és papi vágyam is (pedig már el volt intézve-forma, hogy a kolozsvári református teológiára vesznek föl, ingyenesként). Dányáni otthonomba szabadulván az éppen frissen oda helyezett kis tancit úgy csíptem föl, hogy máig Ő az életem párja.
Miért lettem volna pap?
1. A papoknak írógép is jár; 2. A pap, ha református, inkább csak hétvégén szorgoskodik, esetleg ha esküvő, keresztelés, konfirmáció, temetés adódik, de az én falumban mindezekből oly kevés vala, hogy olybá tűnt: ha ott vagy hasonló helyen paposkodhatok, megírhatnám Balzac La Comédie humaine nagyregénysorozatának mintájára a mi erdélyi, hatalmasan siratni való komédiánkat…

– Hogyan telnek a napjai? Mit tart a legfontosabbnak?

– Mára már mindent és semmit tartok fontosnak és semminek. A napjaim eddig sem voltak mozgalmasak, mert a magamfajta befelé ferdült ember inkább csak megjátssza magát kifelé; a valóságban sajnálnivaló. De utálnám, ha erre valaki rájönne.
Mindenki szerepet játszik, ez nem titok, de az emberiség kilencvenkilenc százaléka csapnivaló színész.
Mindannyian csóró amatőrök vagyunk.
Hogy mégis szép az élet?
Ettől működik a világegyetem.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.