Kényeztető budibidé

Bőröndnapló 55.

104

A sajátos kettősség, amely Japánban végigkísért, a szabályozottság, a kiszámíthatóság és a titokzatosság furcsa együttléte állandóan felmerül bennem itthon is, ha ezzel az állammal foglalkozom. Egyelőre azonban az előbbiről írok, ugyanis az ország rohamos és látványos fejlődése is ennek köszönhető. Mert az nem az újításból, a váratlan felfedezésekből, hanem az utánzásból és munkából jött létre, majd nőtte ki magát azzá és olyanná, ami, amilyen ma. Egyszerűen lekoppintották a legimpozánsabb alkotásokat, és kissé átköltve hatalmassá építették őket; átvették, megvették a létező legjobb műszaki eredményeket, aztán továbbfejlesztették és tömegcikké változtatták azokat, saját szolgálatukba állították mindazt, amit tanultak és kényelmesebbé tették vele az életüket, a mindennapjaikat.
Épp ezért, mielőtt elkezdeném a grandiózus és sokszor szemet gyönyörködtető eredményeik közül bemutatni azokat, amelyeket mi is megismertünk, hadd idézzem föl az egyik kisebb méretű, de nagy jelentőségű megvalósításukat, a kedvencemet: a japán angolvécét. Tudom, tudom, már az elnevezés roppant ellentmondásos, arról nem is beszélve, hogy irodalmi igényű írásban ilyen pórias dolgokról szólni már-már a szentségtörés határát súrolja, de hát nem tehetek róla: Japánban az egyik nagy élményem a vécéjük volt, minden tartozékával együtt.
Ennek az általam csodált és igen nagy előszeretettel használt, hazaérkezésem óta hiányolt csodaszerkentyűnek az eredeti ötlete, a bidével kombinált vécéülőke, a múlt század közepén – egész pontosan 1964-ben – született meg az Egyesült Államokban. Ezt ismerték meg a japánok és ebből lett a Toto cég jóvoltából a nyolcvanas évekre az a csúcstechnológiás vécé, amelynek legújabb fejlesztése a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült, és amellyel az első találkozásom a tokiói reptéren volt. Tessék elképzelni egy közvécét, amely ragyogóan tiszta, és amelynek mosdóját üvegvázába helyezett virág vagy zöldellő ág díszíti. Elég nehéz, ugye? Különben Japán úgy egészében tiszta: az utcák, az üzletek, vendéglők, az asztalok… és az emberek. A közvécé ráadásul nemcsak tiszta, hanem kellemesen meleg és illatos. A vécéülőke is meleg, és teljes bizalommal ülsz rá, vagy ha mégsem, akkor előtte egy gombnyomással lemosathatod. Dolgod végeztével, ha nem szándékozol papírral bíbelődni, meg van időd és kedved, akkor gombnyomással megfürdetheted alsó feled mindegyik részét a magad által beállított hőmérsékletű vízzel, és ha akarod, szappant is adagolhatsz hozzá. Utána újabb gomb és megszárít finoman. Ha nem szeretnéd mindezt csöndben végezni, egy gomb dallamot is szolgáltat. Mint ahogyan szintén egy gomb érintésével tünteted el a beleid és veséd által termelt szennyanyagot. A gombokon apró rajzok jelzik, mellettük meg az ország nyelvén írja, hogy mire valók. Egyes helyeken a gombok helyett csak a kezed, a tenyered mozgatod el egy sötét üveg kijelző előtt, illetve van, ahol egy kart kell elfordítani, esetleg, ha már végképp nem találtam semmit, ami elindította volna az öblítést, akkor a kifelé történő mozgás hatására következett az be. Utána könnyedén leveszed az akasztóról a táskád, a kabátod vagy akármit: nincs olyan, hogy elfelejtettek akasztót tenni vagy uram bocsá’ letört/letörték, és nem tudod, mit kezdjél a cókmókoddal. Minden közvécén gondolnak a kisgyerekes anyákra, ezért a fülkék egy részében a sarokban ülőke van a gyerkőc részére, amelyben teljes biztonsággal trónolhat, amíg az édesanyja elvégzi a dolgát. Természetesen papír is található. Ezért tehette meg csapatunk nagyobb része, hogy ne próbálja ki a klozet adta lehetőségeket. Pedig mindenhol ilyen volt, a szállodákban is. A különböző források szerint pedig a lakosság többsége ilyen szerkentyűvel ellátott fürdőszobát birtokol. Különben Japánban a közvécék használata ingyenes, amiért aztán eléggé csodálkoznak, amikor mifelénk néha eléggé drasztikus árakkal találkoznak. Bár „hivatalos” magyarázattal sehol nem találkoztam, úgy gondolom, hogy ez a hozzáállás a japánok természetközeli szellemiségével és életmódjával magyarázható: a természetes szükségleteket ki kell elégíteni, ez természetes, azaz nem jár fizetség érte.

A közvécék másik érdekessége – számomra legalábbis –, hogy a fülkék ajtaján köntörfalazás nélkül feltüntetik, hogy nyugati vagy japán vécét rejt a fülke! Az utóbbi – vasiki néven ismert – pedig azt a guggolóst-pottyantóst jelenti, amely mifelénk is igen sok helyütt megtalálható. Ám, ők vállalják, hogy az az övék.
A fürdőszobák kényelméhez még a mély kád is hozzátartozik. Megtapasztalhattam, mert mindegyik szállodában ott voltak – általában rövidebbek és mélyebbek, mint a mieink –, ki is használtam őket, hisz én jobban szeretek fürödni, mint zuhanyozni. Nem így a japánok, akik rendszerint mindkettőt művelik. A jelenségnek természetesen története és magyarázata van, amely ezúttal is a hagyományokban keresendő. Japánban a fürdés élvezet és szórakozás, gyakran a meditáció helye, valószínűleg, részben, a rengeteg meleg vizű forrásuk, meg egyáltalán a mindenhol jelen lévő víznek köszönhetően, amelyet mindenféle medencékben bocsátanak a fürdeni vágyók rendelkezésére, ahol egyszerre sokan áztatják magukat, rendszerint meztelenül. Ugyanakkor egykor az otthoni meleg fürdő, amihez a vizet sokáig melegíteni kellett, az egész családot úgy szolgálta ki, hogy egy kád vízben sorra fürödtek, áztatták magukat a családtagok: előbb a férj, utána a gyerekek és legvégül a feleség. Ehhez azonban először meg kell/ett mosakodni. Régebben, vidéken, illetve a közfürdőkben ma is, ez történhetett egyszerű mosakodás, vagy gőzfürdőzés, illetve zuhanyozás formájában, hogy a meleg víz élvezetébe már tisztán merüljenek bele. A tisztaság és ezzel együtt a tisztálkodás fontossága mélyen benne gyökerezik a japán létben, földrajzi, természeti adottságukban, az ezekből következő szellemiségükben és átitatja az emberek gondolkodásmódját, életvitelét és lelkiségét. Náluk természetszerűleg együtt jár a külső és belső tisztaság.
Ha megismerkedünk a lakásaikkal, mondhatjuk azt is, hogy könnyű náluk tisztaságot tartani, mert a klasszikus lakberendezés roppant egyszerű. És valamikor, még nem is olyan régen, a házaik is azok voltak, illetve vidéken ma is azok. A hagyományos házak fából, papírból és gipszvakolatból készülnek, ugyanis az ország szigeteken fekszik, ahol gyakoriak a földrengések és cunamik, amelyek sokszor elpusztítják az épületeket és emberáldozatot is követelnek. A könnyű újraépíthetőség tehát nagyon hosszú időn keresztül alapkövetelmény volt. Csak a legutóbbi néhány évtized tette lehetővé, hogy olyan vasbeton szerkezetű épületeket emeljenek, amelyek megbirkóznak ezekkel a természeti katasztrófákkal. Szó lesz róluk.
Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek