Kellenek-e szuperszülők?

162

Napok óta gondolkodom egy könyvbemutatót követő beszélgetés során elhangzott kijelentésen. E szerint nem tragédia, ha a gyereknek van egy-két rossz tanára. Mégpedig azért nem baj, mert így kipróbálhat különböző megküzdési módozatokat, s ettől erősebbé válik. Az előadó egy történetet is felidézett egy iskoláról, ahol minden rendben volt, a tanárok és tanítványok között jó volt a kapcsolat, mindössze egy témában – az egyenruha kérdésében – nem tudtak egyetérteni a felek. Az előadó szerint ez így van jól, igenis „hagyják élni” a konfliktusforrást, mert mindig kell egy pont, egy téma, egy felület, ahol megütközhetnek a generációk, ahol lehet lázadozni, ahol van, amiért küzdeni.
Eszembe jutott a régi latin közmondás, miszerint súly, avagy teher alatt nő a pálma, ami ugyebár azt jelenti, hogy nyugodtan lehet terhelni nehéz feladatokkal, komoly próbatételekkel az ifjúságot, mert alakuló személyiségük így válik igazán erőssé, így lehet felfelé „húzni” őket. A poroszos, tekintélyelvű neveléskultúránk egyértelműen erről szól, igen ám, de egyre hangosabb már mifelénk is egy másik megközelítés, amely mindent meg akar adni és engedni a felnövekvő gyermeknek, érzelmi, anyagi biztonságot, pihe-puha környezetet, ahol mindenki ráfigyel, ahol úgy próbálkozhat, hogy szárnyai nehogy megsérüljenek, mert akkor nem tud majd szabadon repülni… Ez utóbbi elv szerint nevel már sok szülő, akik hiszik és vallják, hogy a gyermek minden kívánságát teljesíteni kell, nincs tiltás és korlát, meg kell óvni őket minden bajtól, mert épp ebben a biztonságban erősödnek meg és bontakozhatnak ki maguk egyediségében. Ebbe a képbe viszont sehogy sem illik bele egy szigorú, korlátozó, elvárásokat bőven támasztó nevelő.
A „súly alatt nő a pálma” elv mellett és ellen rengeteg bizonyíték született az évszázadok során, az engedékeny vagy megengedő nevelés hosszú távú hatásait pedig csak nemrégiben kezdték tanulmányozni. De azért már itt is van pró és kontra bőven. Az előbbinek lényegét fentebb már láthatták, de mondják már azt is, hogy kis (és később nagy) szörnyetegekké válnak az így nevelt gyermekek, önzők lesznek és empátiára képtelenek, akik nem tudnak mit kezdeni a konfliktusokkal, és azt hiszik, nekik minden jár. Megküzdés nélkül.
És erre fel szembejön velem egy könyvajánló a következő kiemeléssel: „Ed Tronick videóra vett anya-gyerek interakciókon keresztül bemutatta, hogy a kulturálisan idealizált elképzelésekkel szemben a tapasztalat az, hogy az átlagos anya bizony csak korlátozott mértékben van ráhangolódva gyermeke aktuális érzelmi állapotaira – az idő ugyanakkora részét a rá nem hangoltságból adódó feszültség és ennek orvoslása tölti ki. A pszichológiában azt tekintik standardnak, ami az emberek többségére jellemző. Mint láthatjuk, a természet meglehetősen megbocsátó, és a gyerekek szuperanyák és -apák hiányában is egészséges felnőttekké cseperednek, ha szüleik többnyire érzékelik a ráhangolódás hiányát, és erőfeszítéseket tesznek ennek orvoslására. Valójában inkább ne is akarjunk tökéletes ráhangolódást. A tökéletes ráhangolódás akadályozza a csecsemő megküzdési reakcióinak egészséges fejlődését. Ugyanígy a túlságosan gyakori rá nem hangoltság sem tesz jót, mivel így a kisbaba érzelmi szabályozása nem tud megfelelően fejlődni. A fejlődés szempontjából a legjobb tehát a közepes mértékű ráhangoltság” – írja Ruth Newton A biztonságos kötődés megalapozása című könyvében.
Na igen, valahogy így! – mondtam magamban. Tényleg jobb a köztes állapot már pici korban is, nem beszélve később. Viszont van itt néhány kulcsszó, ami szerintem fontos: legyen ráhangolódás, legyen érzelmi biztonság, és a szülő legyen tudatában, mikor nem állt a helyzet magaslatán, és akarjon mindig viszonyban maradni gyermekével. A puha és rugalmas korlátok elég biztos hátteret adnak ahhoz, hogy károsodás nélkül megéljen necces helyzeteket az apróság. Sőt, közben megtanulja észrevenni a másik igényeit is, amik nem mindig egyeznek az övéivel.
Persze nincs új a nap alatt. Bruno Bettelheim már évtizedekkel ezelőtt megírta az Elég jó szülő című könyvét, ami felszabadítóan hat még ma is sok szülőre. Az elég jó anya és apa hagyja, hogy a cseperedő utód megküzdjön az őt érő nehézségekkel, nem akar mindig, mindenütt jelen lenni (persze nem kéthetes csecsemőre gondolok). Nem kell tökéletesnek lenni szülőként ahhoz, hogy talpraesett, egészséges, értelmes felnőtt legyen a gyermekből. Sőt a túl tökéletes (vagy ilyennek látszani akaró) szülő komoly érzelmi terheket ad útravalóul a gyermekének, ahelyett, hogy egészséges önbizalommal, függetlenséggel, használható megküzdési stratégiákkal „látná el” őt.
Szóval érdemes a nevelési stílusok kapcsán a megküzdésre (is) koncentrálni. Tetszik, nem tetszik, már az óvodás gyermeknek is szüksége van arra, hogy meg tudjon küzdeni bizonyos helyzetekkel, amikor épp nem az és nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Tehát fontos szülői feladat (lenne) ezen a téren is felkészíteni, edzeni a gyermeket. De az edzéshez helyzetek kellenek, amikor a gyermek megtapasztalhatja – persze korának megfelelően –, hogy hogyan mászhat ki a számára kellemetlen helyzetből, például mit tegyen a homokozóban, amikor elvették a kisvödrét. Odaszaladunk és szép, okos szavakkal elsimítjuk a konfliktust? Vagy hagyjuk, hogy oldják meg a gyerekek egymás között, s csak akkor lépünk közbe, ha tényleg muszáj? Na, vajon mikor leszünk szuperszülők? Legyünk-e egyáltalán?

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek