Kegyelemkenyéren (2.)

77

Tragédiák sora az elmúlt száz esztendő. A történelmi tragédiák pedig emberi tragédiák sorát eredményezték. Az események testet-lelket megviseltek, megedzettek. A bajokat átvészelni a humánum segített. Ezt példázza a nyolcadik évtizedét taposó Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító, közíró regénybe illő élettörténete, amelyet a fiatalok okulására vetett papírra.

[dropcap]N[/dropcap]agyszüleim előtt a vállalkozásukat sikeresnek tüntették fel, aminek az lett a számunkra szomorú következménye, hogy a család egyesítése érdekében nagyapám odavitt minket is. Ekkor a nővérem öt-, én négy-, a kisebbik fiútestvérem egyéves volt. Talán ez volt életemnek egyik legszomorúbb szakasza, és bár csak négyéves voltam, ma is tisztán emlékszem azokra a borzasztó borgőzös éjszakai szülői veszekedésekre, kiabálásokra, ami mellé társult a sok-sok éhezés. Mert napokig nem főzött semmit anyám, ők reggeltől estig a korcsmában töltötték az időt. Ha a jószívű szomszédok nem sajnáltak volna meg néha, éhhalál által pusztultunk volna el mindhárman. Igen sokszor még éjszaka se jöttek haza, berúgva az üzletükben aludtak. Mi ilyenkor egész éjjel a kapuban állva minden arra járótól kérdezgettük: bácsi, néni, nem látta édesanyánkat?
Már ötödik napja voltunk magunkra hagyva éjjel-nappal. Elfogyott minden, a lakásban létező tartalékunk, ami főleg száraz kenyérből meg vízből állott, igaz, a szomszédok néha hoztak egy kevés ezt-azt, amit a nővérem meg én fel is faltunk, de arra már négy- meg ötévesen nem gondoltunk, hogy az ágyában a piszkában fekvő egyéves testvérünknek is adjunk néhány falatot, a szomszédok meg nem törődtek azzal, hogy hol van a kisebbik.
Mintha az Isten küldte volna, az ötödik napon estefelé látogatóba érkezett hozzánk apánk testvére Kolozsvárról, aki akkor unitárius teológus volt. Olyan állapotban talált minket, hogy könnyekre fakadt. A kisebbik testvéremet csak az mentette meg a haláltól, hogy azonnal kórházba szállította, de mindhármunkat az, hogy teológus bátyánk hazavitt nagyszüleinkhez. Még abban az évben tüdőgyulladásban meghalt tanító nagyapánk, így szegény nagyanyánk gondjaira maradtunk, de sajnos nem sokáig, mert rá két évre őt is elszólította mellőlünk a Mindenható. Gyógyíthatatlan betegség végzett vele a marosvásárhelyi kórházban, s mivel a Marosvásárhelyhez közeli szentgericei tanító lánya volt, Vásárhelyről oda vitték eltemetni. Amint a történelem, úgy a mi szomorú sorsunk is megismétlődött. Mert ez alatt a három nap alatt mi hárman újra csak magunkra maradtunk a nagykadácsi nagyapámék lakásában. A nappalok nem voltak annyira borzasztóak, de az éjszakák annál kísértetiesebbek. Újra a szomszédok kegyelemkenyerére szorultunk.
Mi nem tudtunk arról, hogy miért is vagyunk megint magunkra, nem tudtuk, hogy jószívű nagymamánk meghalt, nagybátyáink ezt nem adták tudtunkra. A temetés napján, nyilván éhségünkben, felmásztunk a kapunk előtt lévő eperfára és jóízűen falatoztunk, miközben vígan fütyörészni kezdtem. Egy arra járó falusi bácsi rám szólt, hogy ne mind fütyörésszek, hisz azért szólnak a faluban a harangok, mert most temetik nagyanyámat Szentgericén. Ijedtségemben annyira rosszul lettem a fán, hogy csak az alsó ágig tudtam leereszkedni, onnan a földre pottyantam. Egész éjjel sírtunk, mert tudtuk, hogy újra nincs senkink. Másnap hazaérkeztek a nagybácsiék, apám két testvére, akik közül az egyik tanár volt Székelykeresztúron, a másik meg az említett teológus. Közölték velünk, hogy ettől a pillanattól utunk el kell váljon. Dobra verték nagyszüleink ingó vagyonát, gyönyörű bútoraikat, festményeiket. A begyűlt pénzösszeget a két bátyám elosztotta, a leányka testvéremet a keresztúri bátyám vette magához, minket öcsémmel a kolozsvári teológus, aki még legényember volt, de a külvárosi Iris telepen beszolgáló pap is, így kevés fizetéssel és szolgálati lakással is rendelkezett. Szerencsénkre az egyház napközi otthonnal is rendelkezett, ahol mi is kaptunk ebédet.
Közben bátyánk megismerkedett egy tisztviselőnővel, aki a Dermata cipőgyár könyvelője volt, és feleségül is vette. Ez újra nagy trauma volt számunkra, mert a bátyám feleségének szülei nagyon gyűlöltek minket, úgyannyira, hogy amikor bátyánk az egyetemen tartózkodott – mert közben beiratkozott a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakára –, be sem engedtek minket a lakásba.
Ha esett az eső, a disznópajtában húzódtunk meg. Amikor az esküvőjüket ülték, az akkori Szentkirály utcai lakásuk udvarán folyt a díszvacsora, minket öcsémmel kiraktak a kapun kívül. Egész éjszaka onnan néztük a mulatságot, s ha valaki a kapu felé közeledett, kértünk egy-egy darab kalácsot. Annyira gyűlölt minket bátyánk anyósa, hogy étkezéskor nem engedett az asztalhoz ülni.
A konyhából a szobába felvezető lépcsőre terített nekünk, ott ebédeltünk, meg vacsoráztunk állandó átkozódások közepette, mintha mi hibásak lettünk volna azért, hogy szomorú sorsunkon a jószívű bátyánk segíteni akart. Igen sokszor megtörtént, hogy a küszöbre felszolgált levest megettük, ők már a másodikot fogyasztották, s hogy felhívjam magunkra a figyelmet, krákogni kezdtem, mire bátyám anyósa rám mordult: – Ne krákogj, hogy a fene egye ki a beledet, mert mindjárt kaptok ti is. Pedig eszében sem volt minket másodikkal is kiszolgálni. Szegény bátyánk, ha szólni mert, a válasz röviden és egyszerűen hangzott: Vedd a két kölyköt, és takarodj te is velük együtt a háztól. Ezt megsokallta, és írt a Budapesten élő nagynénémnek, nagyapám gyermektelen özvegy testvérének, aki megsajnált és hazatelepedett, hogy gondunkat viselhesse Nagykadácsban, a nagyapámék üresen maradt lakásában. Akkor már kilencéves voltam, s ettől fogva számítom sorsom rendeződését, jobbra fordulását, a kegyelemkenyér részbeni megszűnését.

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.