Karácsonyt vegyenek!

187

Úgy adódott, hogy az utóbbi napokban több olyan helyszínen is megfordultam – vásári környezetben –, ahol élelmes, vagy éppenséggel kevésbé életrevaló, ám valamiképp odasodródott árusok is azzal foglalatoskodtak, hogy értékesítsék az önmaguk vagy a hozzájuk köthető munkatársak, rokonok szezonális termékeit. Kárpát-medence-szerte, meg egyebütt is igen erős ilyenkor a vásárlási láz. Mi most azonban maradjunk a magunk házai táján. Beszéljünk a magyar és a székely karácsonyról.
Tulajdonképpen helyettesítenem is kellett egyik barátomat, aki illeszkedve a hangulathoz, megfelelő árukínálattal állt elő, s ehhez én hozzáadhattam a magamét. A külön bejáratú partizánakcióm azt jelentette, hogy könyvekkel, folyóiratokkal és a 2019-es évre szóló falinaptárakkal egészíthettem ki a kínálatot. Egyébként én már jó pár éve búcsút intettem ennek a fajta foglalatosságnak, de úgy döntöttem, hogy egye fene, élek az alkalommal, és még egyszer belevágok.
Ilyenkor – immár jó ideje – türelemjátékot jelent kulturális jellegű terméket értékesíteni. Mindenki azonban nem árusíthat – mondjuk – kürtőskalácsot, forral bort, kolbászt, mézeskalácsot. Van bőven egyéb is. Úgy észleltem, hogy majdnem végtelennek mondható volt a felhozatal, s a kellőképpen tájékozatlan ember akár azt is gondolhatná, hogy minden a legnagyobb rendben van, olyan erős a vidéki háttér, hogy onnan minden nagy bőségben, pazar kivitelben, kifogástalan esztétikai és a legnagyobb élelmiszerbiztonsági szabályok betartása mellett jut el a fogyasztó, a kedves és nyájas vásárló elé. Azért írtam előbbre a fogyasztót, mert sokkal erősebbnek láttam mindvégig azt a tábort, amely a test, a gyomor igényeinek kielégítése végett jelent meg a vásári placcon. Általában mindenkinek volt pillanatnyilag pénze némi étel-italra. Amikor azonban meg kellett volna vásárolni valamit elvitelre – ami általában azt is jelentheti, hogy az egyén valamelyik barátját, hozzátartozóját, esetleg önmagát kívánja meglepni karácsonyos termékkel –, akkor már gond volt a zsebbel és a pénztárcával. Néha volt némi nézelődés, gyermeki toporzékolás már kevésbé, ha megálltak a sátramnál.
Érdekes – és jóleső élmény volt tapasztalni –, hogy mindennap felbukkant néhány tudatos vásárló nálam. Én nem hajtogattam ugyan fűnek-fának, mint a szomszédos kofa, aki váltig őstermelőnek vallotta magát frissen épített műkörmével, platinaszőkére visszaálmodott hajával és egyéb posztindusztriális kellékeivel. Ez az árus megszámlálhatatlan alkalommal mondta ki a délelőtt tíz és az este nyolc közötti időszakban, hogy nyomelemek, vitaminok, őserő, energia, akciós, kettőt fizet, hármat kap, s hogy itt minden autentikus. Majdhogynem folyamatosan számolt, kerekített, hol le-, hol felfelé, s negyedóránként annyikat kasszírozott, mint én fél nap alatt. Estére azonban nálam is kikerekedett annyira a dolog, hogy osztva-szorozva, megelégedhettem azzal, hogy kijön a helypénz, és az önköltség fölött még marad némi napszám is – esetleg –, de nem az a lényeg, az egyéni haszon nálam századlagos. Ezt a piacozást is közösségi, amolyan kulturális és lelkiismereti cselekedetként próbáltam értelmezni.
Nagy öröm volt látni visszatérőben néha egy-egy ismerősnek vélt arcot. Hiszen többen is nézelődtek nálam, kézbe vettek egy-egy cikket, egy-egy könyvet, folyóiratot, forgatták, beleolvasgattak, ami ritkaságnak számít még az ilyen ünnepre hangoló piacon is, és azt mondták, nincs náluk elég pénz, de később még arra jönnek. És valóban: többen visszatértek. Aznap. Másnap. Harmadnap. És megvették a kiszemelt ajándékot.
Hogy mi az igazi karácsonyos élmény? Hogy mi a szép a vásárlási kultúra vagy kulturálatlanság mellett ebben az egészben? Talán a tudatosság is. Ha képes vagyok választani, ha magamhoz tudni venni a lényeget, amelyet nem a pillanatnyi vizuális élmények sugallnak, hanem bentről fakad, hitből, a szeretet igényből jön elő. Nem megveszem a karácsonyt, hanem képes vagyok magamban vinni, hordozni és átadni, érzéssel, és néha egy-egy alkalmas tárggyal kiegészítve, hangsúlyozva a lényeget. Így megmarad. Másképp elszáll, mint a forralt bor fűszeres párája a téli légbe.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.