Kapusy Antal: Az öregedés tudománya

20

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt.

1974-ben még nem töltöttem be a harmincat. Következésképpen semmi okom nem volt arra, hogy az öregedéssel foglalkozzam. Emlékszem, amikor kinyitottam a könyvet, csupán szerkesztői érdeklődésből tettem. Hogy az akkor már a Hargita napilapban heti rendszerességgel futó, és közel húsz éven át kitartó Tudományos Horizont című oldalnyi összeállításomban írjak recenziót a frissen megjelent Korunk-könyvről. Annak a sorozatnak az egyik kötetéről, amellyel a kiadó természet- és társadalomtudományi műveltséggel is szerette volna gazdagítani romániai magyar olvasótáborát. Igen ám, de az első rápillantás után már nem tudtam letenni a kezemből Kapusy Antal (1929–1978) munkáját. A legkülönbözőbb tudományágak és életkorok, az irodalom és a képzőművészet, általában a művészi alkotómunka szemszögéből olyan érdekesen és gondolatgazdagon, világkitekintéssel közelítette meg a témát, hogy a roppant elegáns formátumú, mondhatni menet közbeni olvasásra tervezett könyvet azonnal kiolvastam. A recenzió megjelenése után néhány hétre a szerkesztőség postájával kaptam egy levelet Gyimesfelsőlokról, hogy látogassam meg. Fogalmam sem volt, hogy ott él, doktori címénél fogva amúgy is egyetemi tanárnak gondoltam valahol Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen. A találkozást soha nem feledem: egy roppant csinos, fiatal lány tolószékben tolta elém, és vissza kellett fojtanom magamban a csodálkozást. Csupán a napjainkban jóval ismerősebb képi látvány kedvéért, a tolószékbe kényszerített Wolfgang Schäuble (1942) német pénzügyminiszterhez, Bundestag-elnökhöz hasonlított. Az okok azonban különböztek: Kapusyt nem merénylet, hanem betegség tette mozgásképtelenné, és amíg többet is megtudtam a manapság még mindig rejtélyes szklerózis multiplexről, addig hónapokon át leveleztünk, és meggyőződhettem, hogy mit jelent a szellem ereje a romló test fölött. A marosvásárhelyi egyetemet otthagyó, betegnyugdíjazott tanársegéd úgy írt az öregségről, hogy tudta, ő maga soha nem érheti meg. Tagja volt a Korunk-könyvek négytagú szerkesztőbizottságának, és biztatott, hogy legyek szerzője a sorozatnak. Ha jól emlékszem, valamiféle interdiszciplináris témában, a tudományok határterületi jellegének a bemutatásában egyeztünk meg. Korszerűség, szakszerűség, érdekesség – ez a hármas követelmény, jegyezte meg egyik levelében, de a napilap taposómalma nem engedte meg, hogy a kézirattal foglalkozzam. Most, amikor előveszem a könyvét, amelyről negyvenöt esztendő alatt a dedikációval együtt leszakadt néhány lap és egyik levelét teszem be illusztrációként, eszembe jut, hogy Magyarországon a témát az egész világon a legjobban tárgyaló munkának tekintették. Pedig az öregedésről nem könnyű írni. És most már tudom: megélni sem.
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974, Korunk sorozat)

Székedi Ferenc

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek