Kányádi

887

Tankönyvekből, újságból, rádióból, tévéből ismertem Kányádi Sándort. De személyesen sajnos nem. És ugyanezt elmondhatnám Kallós Zoltánról is. Erdélyi magyarságunk két rendkívüli példaképét veszítette el idén, két szellemi óriást, akiknek a zseniükhöz szervesen hozzátartozott a szerénység, az egyszerűség.
Kányádi Sándor temetésére legalább volt szerencsém eljutni. Valójában „munkaügyben”, de pillanatra sem éreztem, hogy „kötelességből” lennék ott. A szavak, a tekintetek, a mozdulatok mind azt éreztették velem, hogy azért vagyunk itt mindannyian, hogy utoljára találkozzunk még Sándor bácsival. A régi ismerősök talán búcsúzni jöttek, de nekem igenis az volt a benyomásom, hogy számukra is inkább találkozás ez, mint búcsúzás. És nem is csak a vele való találkozás jegyében történt, hanem a mindannyiunk találkozásának szellemében. Mintha az ő halála erre lett volna hivatott: egy nagy összejövetelért, amelyen a család, a barátok, a falubeliek, az ismerősök és az ismeretlen tisztelők sokasága együtt van – a köztársasági elnöktől napszámosig, mindenki.
Még inkább ezt éreztem a családi sírkert felé menet, majd a sírgödörnél, később pedig a koszorúkkal borított hant mellett: együtt csodáltuk az ihletadó tájat, együtt képzeltük oda saját gyermekkorunkat a nem is zsák-, hanem csak „tarisznyautca” lejtőjére, együtt játszottunk, nőttünk fel, neveltük gyermeinket és haltunk meg egy kicsit mindannyian, a sírkertben, a gyümölcsfák alatt. Mindannyian, és Sándor bácsival.
Remélem, senki nem veszi rossz néven – és főként a család nem –, de ez a temetésnek nevezett esemény valójában felemelő, rendkívül katarktikus volt. Olyan lelki megtisztulásnak vetette alá Kányádi Sándor az őt gyászoló tömeget, amely nagyon ritkán adatik meg az életben. A Kalákával közösen énekeltük a költő két gyermekversét a sír fölött, és a mély fájdalom ellenére örömkönnyek csillantak meg a szemekben!
Ez az úgynevezett temetés Kányádi Sándor és a Jóisten közös alkotása volt. Egy költemény, amelyben központozás nélkül összemosódtunk a költészettel, az emberi nagysággal és az önzetlen szerénységgel. Egy vers, amelyben az is megismerkedett Kányádival, aki személyesen nem ismerte őt. Egy mű, amely mindenkit közelébe engedett a Kányádikhoz, a Kallósokhoz, az egyszerűnek megmaradó, a szépet és a jót a csonkig égve szolgáló nagyjainkhoz.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.