Kampánytéma jó állapotban, ingyen

55

Szerzokep_Burus_Botond_webreaBusszal? Dzsippel? Taxival? A repülőtér és a sétahajó-kikötő közötti transzfert bonyolító (majdani) mágnesvasúttal? Nem. Csíkszeredában gyalog a legdrágább közlekedni. Legalábbis ezt mutatja a minapi számításom, amely szerint, ha reggel otthonról munkába megyek, és a néhány percnél sehogy sem hosszabb útvonalam a városközpontot is érinti, az nekem bizony átlagosan 8–12 lejbe kerül.
Kerülne. Már abban az esetben, ha maradéktalanul honorálnék minden olyan kérést, amely úgy kezdődik, hogy: bácsi, főnök, főnök úr, bárófőnökúr bácsi, és aztán meg rögtön azzal folytatódik, hogy: adjon egy lejt! A társadalmi nyomor egy négyzetméterre eső ilyen gyakoriságú kivetülése zavar, mert nagyon megalázó. Úgy értem, még nekem is, aki e keddi-csütörtöki szociodrámácskák passzív szereplője lennék ugyebár, legalábbis egyelőre. Egyszerűbben: azért zavar a koldulás, mert annak idején engem arra tanítottak, hogy aki kér, annak adni kell. Nyilván nem adhatok pénzt mindenkinek, aki kér tőlem, a koldulók többségét tehát elutasítom. A visszautasítás pedig – ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna, ha rámordulok, hogy hagyjon engem békén – kíméletlen dolog, savas ízt hagy a szájban és odahúzza a vizet a térdízületre. Szóval nem szeretek naponta tízszer antiszociális lenni, és biza az is zavar, ha emberekkel úgy kell beszélnem, mintha nem is azok lennének.
És hogy megelőzzem a széplelkű aktivistákat: mindebben nem az a lényeg, hogy szűnjön meg létezni a koldulás jelensége, mert az engem reggelente indiszponál. Mert nem ez zavar. Hanem az, hogy a koldusok szinte kivétel nélkül – gyermekek. Nem vagyok sem süket, sem vak: ebben a városban eddig is koldultak emberek, és közöttük kiskorúak is, először csak mint kellék – anyjuk vagy nővérük karján fityegő csecsemők –, később már önállóan. Tudom, hogy a sétálóutcán nyaranta mindig volt néhány, a kocsmák, teraszok vendégeitől aprót kunyeráló kölyök, mások szisztematikusan járták végig a tízemeletes tömbházakat krumpliért, kinőtt ruháért, az ebéd maradékáért stb. De merem állítani, hogy Csíkszeredában a koldulás jelensége soha korábban nem öltött olyan méreteket, mint jelenleg. Soha nem láttam ennyi gyermeket koldulni. Talán a templom előtti lépcsők ösztönös analógiájára: ott álldingállnak az élelmiszerüzletek, a tömbházak alatti ábécék, a pereces bódék küszöbén, remélve, hogy a kilépő még a kezében szorongatja a visszajárót, s könnyebben odaadja. S a jelenség mértékét jól mutatja, hogy a teret már felosztották egymás között, mindegyik kolduló gyermeknek megvan a maga saját helye, vagy még szomorúbban, mindegyik helynek megvan a maga saját kolduló gyermeke. Elgondolkoztam azon, hogy mi lesz kicsit később, amikor esetleg már meg kell védeni egy-egy forgalmasabb, jobban fizető helyet? Túlreagálom? De hát most is van olyan gyermek, aki 70 kilométeres távolságból, más megyéből (!) jár be szinte naponta koldulni Csíkszeredába, mert „megéri”, és meglepődnének, hogy milyen mértékben… Nyilván nem azt akarom sugallni, hogy ez általános, csak azt, hogy ilyen is van… Vagy ezt nem tudták? Pedig elmondják ezek a gyermekek, s még ilyenebbeket is, ha valaki rájuk szán néhány percet, meg az obligát egy lejt.
Európában vannak országok, ahol törvény tiltja a koldulást, sőt ez nem is túl ritka jelenség. Románia nem tartozik közéjük. A koldulást tehát tünetileg sem tudjuk kezelni – hogy az okok megszüntetéséről ne is beszéljünk. Pedig szerintem ez lehetséges lenne, például Csíkszeredában is. Elvileg semmi sem tartja vissza a helyi önkormányzatot – mivel választási év van: a jövendő testületet –, hogy meghozzon egy határozatot, amely kimondja, hogy a város közigazgatási területén tilos koldulni. Mivel – ismétlem – a koldulás önmagában nem törvénybe ütköző, nyilván ennek a határozatnak a rendőrség nem szerezhetne érvényt – de ez még nem azt jelenti, hogy máshogy, másvalaki ne szerezhetne. Különben nem is a betartatása lenne a lényeg, hiszen egyértelmű, hogy határozatokkal nem lehet felszámolni a koldulás jelenségét. Hanem az, hogy társadalmi szinten üzenjük: észrevettük, hogy három-, öt-, nyolcéves gyermekek járnak napi beosztásban „dolgozni” cementlépcsőkre, elhanyagolható mértékű profit fejében fizikai veszélynek, érzelmi traumáknak vannak kitéve, és kénytelenek olyasmikkel találkozni, amelyekre jól ráérnének később is.
Bár nem tudunk segíteni rajta, nem akarjuk elfordítani a fejünket. Több híján egyértelművé tesszük, hogy nem tartjuk elfogadhatónak.

Burus János Botond

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.