Katarzis nélkül

490

Életem meghatározó élménye volt, amikor – a szívettépő dormánfalvi temetőmocskolásból felocsúdni próbálva – ökumenikus istentiszteletre gyűltünk össze május derekán Úzvölgyében, és hangos szóval kiáltottuk: „Ne bántsd a magyart!” Akkor, ott rendkívüli, katartikus érzés volt ez. Valami hasonlót vártam a tegnapi megemlékezéstől is. De nem történt meg. Hátha az ott lévők zöme nem így gondolja, de tartok tőle, hogy sokan érezzük így.
Logisztikailag szerintem panasz nem érheti a szervezőket. Az utat a megyei tanács becsülettel helyrehozatta, kisautóval is könnyűszerrel juthatott el bárki a helyszínre. Porfelhőben, de hát nehogy már egyébre számítottunk volna… Nincs azzal semmi baj. A parkolást is remekül megoldották, még a nagyobb autóbuszok is kényelmesen helyezkedhettek.
A temetőben színpad fogadott, és a román parcella – számomra meglepő módon – kordonnal volt elkerítve. Ez azt a hatósági feltételezést sejteti, hogy a 25 éve rendszeresen megszervezett megemlékezésre érkezők között ugyanolyan „állatokra” is számítottak, mint amilyenekkel június 6-án találkozhattunk a román részről. (Vagy futballhuligánokhoz közelebb álló megfogalmazásban: térfélről.)
De „dramaturgiailag” számomra az jelentette a töréspontot, hogy házigazdaként Borboly Csaba szólalt fel. Sokkal hitelesebb lett volna, ha Csíkszentmárton polgármestere köszönti az egybegyűlteket – ő tudományos igényű kutatómunkát is végzett Úzvölgyében –, vagy akár a község meghurcolt alpolgármestere. Biztos vagyok benne, hogy megvan a személyes okuk, amiért mégsem ők álltak a megemlékezők elé, és tiszteletben is tartom a döntésüket. A megyeitanács-elnök személye viszont – bármennyire is igyekszik megoldást találni az úzvölgyi kérdésre – ebben a kontextusban túlságosan megosztó. De ettől függetlenül is nagyon ostoba ötlet volt politikusra bízni a köszöntést egy olyan eseményen, amelyet az ökuménia szellemében, a közös imádkozás ürügyén hirdettek meg. Akkor már inkább maradt volna egyszerűen a moderátor köszöntése…
És legalább ennyire ostoba ötlet volt a Magyar Polgári Párt részéről pártzászlóval odapofátlankodni, ráadásul mindennek a sűrűjébe, a színpad közelébe.
Augusztus 26-i úzvölgyi megemlékezésen mindeddig nem vettem részt, de az elhangzottak alapján arra következtetek, hogy hagyományos a katolikus szentmise, majd a református áhítat is, úrvacsoraosztással. Tegnap – a már említett ökuménia jegyében – evangélikus és unitárius felszólalással is bővült a paletta. Azaz bővült volna, de az egyórás misét evangélikus lelkészi beszéd, majd két református követte, utóbbi pedig úrvacsorával zárult, és ez annyira bekavart, hogy az unitárius el is maradt. Amúgy a székely himnuszt is legalább kétszer kezdte el a tömeg, mire végül sikerült elénekelni. Az ünnepség levezetése tehát kívánnivalót hagy maga után, de maradjunk annyiban, hogy ez volt az első többezres méretű megemlékezés, és ezen a téren még tapasztalatlanok voltak a szervezők. A következő jobb lesz.
Ami viszont a hiányérzetet kelti bennem, az a papi, lelkészi beszédek „tucatossága”. Csaba testvér persze hozta a formáját, valóban mélyenszántó gondolatokat osztott meg a tömeggel. És hozta a jó értelemben „harcias”, szókimondó formáját a szörcsei református lelkésznő is. De ennyi.
Olyan volt ez az úzvölgyi megemlékezés, mint akármelyik városunkban egy akármilyen március 15-i megemlékezés. Szép, magasztos, kegyeletteljes. Csakhogy nem viszonyulhatunk úgy Úzvölgyéhez, mint Világoshoz vagy Aradhoz! Nem beszélhetünk úgy róla, mintha 170 éves történet lenne, hiszen az úzvölgyi harcoknak ma is élnek túlélői, és az úzvölgyi harcokban elesett hősök némelyike ortodox keresztek alatt nyugszik – nem évszázadok óta, hanem mindössze négy és fél hónapja!
Tartok tőle, nehogy betokosodjunk! Azok a keresztek szó szerint be vannak betonozva oda, de mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy a lelkünkbe is bebetonozódjanak! Igen, alapjában véve 75 évvel ezelőtti harcok hőseire emlékeztünk. Mégis, most sokkal hangsúlyosabban kell saját magunkat arra emlékeztetnünk, hogy harc folyik a jelenünkben is, és ezt a mindennapjainkban is meg kell vívnunk. A megemlékezés csak megerősíthet, de nem nyugtathat meg! Tegnap – szerintem – túl nyugodtak voltunk.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek