Jövevények

36

A férfi családja még novemberben odaveszett. Másfél hónappal később bombatalálat érte az irodaházat is, ahol éveken át programozóként dolgozott, s a lakásuk lerombolása után egy matracon aludt. Munkatársai a szeme láttára roncsolódtak szét a robbanásban. Megfeketedett testrészek, vörösen gőzölgő belső szervek maradtak utánuk a becsapódást követő világvégi csendben. Ő maga csodával határos módon menekült meg. Mintha valami láthatatlan kéz vezette volna ki a füstölgő romok közül. Kint aztán eszméletét vesztve roskadt a földre. Acéldarabkák, üvegszilánkok között tért magához. Néhány könnyebb sérülésen kívül azonban nem esett komolyabb baja. Azóta a kikötő környékén lézengett. Alkalmi munkákból élt. Romot takarított, tömegsírt ásott, túlélők után kutatott. Elvégzett mindent, amivel megbízták. Legalább addig nem kellett gondolkodnia. Éjszakánként egy tengerparti barlangban húzta meg magát. A légvédelmi ágyúk dörrenése, a becsapódó bombák robbanása tompán visszhangzott a szűk üregben. Ha felriadt a zajra, úgy érezte, egyik rémálomból a másikba került. Szabad idejében a kikötő rozsdás korlátjának támaszkodva a tengert nézte. Odaát békében élnek az emberek, gondolta. Estefelé kiülnek a kávéházak teraszaira. Beszélgetnek, nevetgélnek. Friss sütemény és hársfavirág illata vegyül a langyos alkonyi légbe. A háborút csak hírből ismerik. Nem több számukra digitális stratégiai játéknál.
Azon a májusi reggelen a barlangból jövet először azt hitte, az öböl fölötti várrom mellvédjénél ködből és napfényből szőtt árnyalak lebeg. Önkéntelenül elindult feléje. Nem fata morgana volt. Igazi hús-vér lány állt a derékig érő kőfal előtt. Mély dekoltázsú vörös miniruha feszült rajta. Lábán fekete, tűsarkú cipő fénylett. Arcán a smink szétkenődött. Nem lehetett több tizenhat-tizenhét évesnél.
– Mit mereszted úgy a szemed? Vigyázz, még ki talál folyni!
Az éles hangtól összerezzent, elkapta a tekintetét.
– Ti, pasik mind egyformák vagytok! – folytatta dühösen a lány. – Csak azt akarjátok!
– Bocsánat, nem állt szándékomban megbántani – motyogta zavartan, és indult is volna tovább.
– Igen, jól látod, kurva vagyok! S akkor mi van?! – küszködött a könnyeivel a lány. – Ebben az elcseszett világban előbb-utóbb mindenki elkurvul – csuklott el a hangja. A könnyei eleredtek, a szemfestékkel keveredve kusza, fekete rácsokat rajzoltak az arcára.
Tanácstalanul álldogált mellette. Jó lett volna megvigasztalni. Bölcsen hangzó közhelyeket mondani neki. Hogy előtte az élet. Hogy még semmi nincs veszve. Valahogy elcsalogatni a mélység mellől. De egy hang sem jött ki a torkán.
– Ma tudtam meg, hogy terhes vagyok – szipogta a lány. – Több száz katonával keféltem az utóbbi időben. Halvány gőzöm sincs, hogy ki csinált föl!
– Semmi baj – nyögte ki végül. – Semmi baj. Majd csak lesz valahogy.
Letörölte a lány könnyes arcát. A fekete rácsok eltűntek róla. Elnyűtt kamaszarc fénylett előtte.
– Gyere, menjünk innen – húzta el a mellvédtől a lányt. – Nálam ellakhatsz.
A bombatölcséreket kerülgetve, szótlanul lépkedtek a romok között. Árnyékuk egymáshoz simult a földön.
– Nem fekszem le veled – szólalt meg hirtelen a lány. – Hiába is várod.
– Nem kell lefeküdnöd velem – mosolyodott el önkéntelenül a férfi. – A lakhelyemet ajánlottam föl neked, nem az ágyamat.
A lány jelenléte megváltoztatta az életét. Soha nem hitte volna, hogy mennyi öröme származik majd abból, hogy vigyázhat rá. Hogy gondoskodhat róla. Óvó szeretettel figyelte, mint gömbölyödik a hasa.
Augusztus elején szakállas, tagbaszakadt alak szólította meg a kikötőben.
– Holnap indul a hajóm a tengeren túlra. Ha akarod, elviszlek. Olcsón megszámítom a fuvart – kacsintott rá cinkosan. – Itt már nincs semmi, amiért maradnod kéne.
Épp annyi pénzük volt, hogy kifizessék. A férfi kopott utazótáskájába belefért mindenük. A rozoga hajó lassan haladt. Heteken át hánykolódtak a tengeren. A lányt megviselte a hosszú utazás. Sápadt arcán a ráncok elmélyültek. Nehezen mozgott, hányinger gyötörte.
– Ne aggódj értem – ismételgette bágyadtan az aggodalmaskodó férfinak. – Annyi mindent megértem már, valahogy ezt is túlélem.
Szeptember közepén kötöttek ki. Menekülttáborba vitték őket, egy régi város közelébe. A lányon ekkor már jól látszott, hogy várandós. A tábori orvos alaposan megvizsgálta.
– Minden rendben – paskolta meg az arcát. – December vége felé születik meg a kisbabájuk.
Az orvos szavaira mosolyogva néztek egymásra.
Szép, hosszú őszük volt. Mintha aranypor szállt volna napközben a levegőben. November végén aztán hirtelen lehűlt az idő. Apró szemű eső szitált az égből. Naphosszat ki sem mozdultak a sátorból. A lány erőtlenül hevert az ágyon, a férfi tehetetlenül figyelte. Egy délután aztán már nem bírta tovább a gyötrő semmittevést.
– Bemegyek a városba, hozok egy kis édességet neked – simogatta meg a lány sápadt arcát.
– Siess vissza – szorította meg a kezét a lány.
Odakint jeges szél fújt. A csontjáig hatolt a hideg. Műanyag dzsekije csuklyáját a fejére húzta. Szaporán szedte a lábát a fagyos aszfalton. Az út két oldalán a fák ágai fekete karokként hajladoztak a szélben. Lassan besötétedett. Csak egy-két csillag pislákolt az égen. Annál nagyobb világosság fogadta a városban. Színes villanykörték ragyogtak a bokrokon, fákon, épületeken. A legszebb a főtér volt. Parányi égőkből szőtt kupola fénylett fölötte. Mintha az ég csillagai ide gyűltek volna, hogy hirdessék a fény győzelmét a sötétség fölött. Vidám emberek tolongtak alatta. Odament közéjük, lehúzta fejéről a csuklyát, s ámultan nézett a magasba. Nem bírt betelni az ezernyi csillag látványával.
– Húzz el innen! – ordították a fülébe. – Csak bajt hozol ránk!
Ámulatából ocsúdva, kábán körülnézett. Gyűlölködő tekintetek meredtek rá. Mondani akart valamit. Hogy ne féljenek tőle. Hogy soha nem bántott senkit. Aztán megértette, hogy hiába szólna. Hogy érvelő és kérlelő szavai sorra lepattognának a gyűlölet sziklafaláról. Átfurakodott a tömegen. Az út nagy részét futva tette meg a táborig.
– Igyekezz! – rontott be a sátorba kifulladva. – Azonnal el kell mennünk innen!
A lány az ágyon feküdt. Arcán aranyként fénylett a verejték. Gyűrött arcú csöppséget tartott a karjában.
– Nézd, milyen szép! – nézett rá áhítattal. – Világ világa.
Kintről kiabálás, lábdobogás hallatszott.
A férfi a kopott utazótáskába tette a gyereket.
– Kapaszkodj belém – hajolt a lány fölé. – Talán sikerül megszöknünk előlük.
Elkéstek. Két kigyúrt alak rontott a sátorba.
– Nem szöktök sehova – üvöltötte a magasabbik.
– Hol a bomba?! – nézett körül a másik. Szeme megakadt a kopott utazótáskán.
– Kérlek, ne bántsátok! – sikoltatta a lány, és eléjük vetette magát.
A magasabbik durván félrelökte.
– Szóval itt rejtegetitek – lépett a táskához a másik.
– Nincs semmiféle fegyverünk – szólalt meg a férfi. A hangja hidegen csengett.
Azok ketten már nem figyeltek rájuk. A táskához léptek.
– Tényleg nincs benne semmi – meredtek bambán a táskára.
Fölforgatták az egész sátrat, de néhány személyes tárgyon, babaholmin kívül semmit sem találtak. Káromkodva léptek ki a sötétbe. A gyereksírásra megtorpantak. Tisztán hallották az éjszaka csendjében. A sátorból jött, semmi kétség.
Döbbenten néztek egymásra. Visszarohantak, de már senki sem volt bent.

Szakács István Péter

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.