Jönnek!

221

Nem Wass Albert könyve jutott eszembe. Nem vagyok azért annyira oda érte. Nyoma sincs annak a fajta eufóriának. Mert nem jönnek. Nem azok közelednek, akikre gondolhat ilyenkor a valamelyest és úgy kulturált magyar. Nem úgy érkeznek. Viszont jönnek a honfitársaink.
Volt az a háromnapos joghézag vagy micsoda, s erre fel úgy elindult az emberáradat keletnek, hogy csak. A hatóságok kapkodták a fejüket a csodálkozástól, próbálkoztak, de alig győzték állni a sarat. Mert van határ. Hogyne lenne. Főleg ilyenkor van értelme, hisz nem folyhat csak úgy át egyik országból a másikba, s vissza a kór. Megint tanultam egy rendészeti szakkifejezést: cikcakkosan igazgatták, terelték az embereket, mint a reptereken, hogy tudják egymás közt betartani az előírt távolságot az átkelőhelyeknél. Három, négy, hét, tizenegy sávosan működtették a határállomásokon a beléptetést, de még így is csak többórás várakozás után kerülhettek sorra a hazatérők. Ők azok, akik a román nemzet legutóbbi Trianonja következtében – amelyet a regnáló elit még nem érzékelt – az aktív népesség egyharmada, legalább négymillió lélek, akik tartósan külföldre kényszerültek. Olyan családokat ismerek, amelynek öt tagja négy különböző országban él, s csak nagyobb ünnepeken találkoznak néha. És olyanokat is, amelynek fiataljai külföldön házasodtak össze idegenbe szakadt románnal, de gyermekeik már egy harmadik ország állampolgárai. Kérdezte a minap egy ismerős fiatal anyuka – román állampolgár, de nem többségi, hanem éppenséggel székely –, hogy vajon milyen elbánásban részesülhetnek, ha visszatér magyar állampolgárságú férjével és Nagy-Britanniába honosodott gyermekeivel? Ők négyen alkotnak így egy családot. Lejárt papírokat cserélnének. Mondtam nekik, hogy békeidőben is többhavi hercehurca, s talán egyszerűbb lenne Pesten kezdeni, mert ott egyszerűbb. Viszont ragaszkodik ehhez a helyhez. Mondja, hogy a férj is tulajdonképpen román, a magyar állampolgársága csak másodlagos, és nincsen ott bejelentett lakcíme. Nem tudtam részletesebben tájékoztatni. Éreztem a szavaiból, hogy döntése nem bír halasztást. Jönnek. Már valahol Európa közepén autózhatnak jelen pillanatban.
Láttam a hét végén a híradásokban azokat a képsorokat, amelyek Nagylaknál készültek. Eléggé tájidegennek tetsző emberek tolakodtak gyalogosan és minden elővigyázatosság nélkül az átkelőhely közelében. Jönnek. Olyan volt a fizimiskájuk, az öltözékük, hogy simán beillettek volna migránsnak, álmigránsnak, bárkinek, bárminek. Csak akkor fedezhette fel az ember az itteni röghöz vagy betonhoz való kötődésüket, amikor elég rosszul artikuláltan énekelni kezdték az amúgy sem túl költői és esztétikailag, zeneileg sem erőst igényes állami himnuszt, amelyet használ ez az ország. Vajon miért? Vajon adott-e nekik ez az ország bármit is a számkivetettségen és az igazolványokon túl? Vajon mi az oka annak, hogy az emberek csak úgy elmentek innen az utóbbi évtizedekben?… Biztos, hogy a honi kilátástalanságnak mélyek a gyökerei. Nem lehet csak így, ilyen hirtelen elősorolni. A himnusz az idetartozás jele lehet – akár –, vagy spontán dramaturgiai fogás. Viszont az is biztos, hogy olyan tömegek igyekeznek vissza – szándékosan nem írom azt, hogy haza –, amelyek számára másfajta út és hely nem létezik. Mivel látszólag nemcsak magasan képzett rétegekről van szó, olyan szegmensből érkeznek, amely odakint is leállt. Vagy egyszerűen a szürke és fekete érdekszférából, mondjuk ki durvábban is: a bűn világából érkeznek. Jönnek. Olyan gazdasági ’szakterületek’, amelyek záródtak ugyan, de rejtett szabályok mentén működnek. A híradókból azt is megtudhattuk, hogy voltak olyan kontingensek, amelyeket nem vizsgáltak meg, nem szűrtek, nem láttak el papírokkal, mert nem volt rá kapacitás.
Nem volt felkészülve az apparátus. Pedig hetek óta gyakorolhatta a régi és az újonnan kidolgozott módszereket. Csakhogy – mondhatni – végtelenül merész és fáradhatatlan kreativitás kell manapság, mert a vírus mindennél és mindenkinél alattomosabb, annyira találékony, hogy csak. A vírusnak pedig hazudni nem lehet. Nem elég a hivatali flegma. Látván gyarlóságunkat, ott is felüti a fejét, ahol egyébként semmi keresnivalója. Lelki és testi, erkölcsi megtisztulás igényeltetik a túléléshez. Türelem. Pénz. És némi védőoltás. Minden szinten.

Simó Márton

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.