Jó úton jár a Hargita

38

Vasárnap zárult a XIV. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója. Ezúttal Marosvásárhely adott otthont az évente megrendezett találkozónak, amelynek helyszíne attól függően változik, hogy éppen melyik hivatásos együttes a rendezvény szervezője. A találkozón szerzett élményeit György Katalin osztja meg.

Részlet az előadásból Fotó: Andrási Zoltán

Legalább százhúsz hivatásos néptáncos, jó néhány szakember, alkotók, oktatók, együttesvezetők és támogatók, szimpatizánsok és elkötelezettek jelenléte adja a találkozó rangját. Mind az öt erdélyi hivatásos néptáncegyüttes – Maros Művészegyüttes – Marosvásárhely, Udvarhely Néptáncműhely – Székelyudvarhely, Háromszék Táncegyüttes – Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad Táncegyüttes és a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Csíkszeredából – egy-egy produkcióval és közös gálával lépett színpadra a négy nap alatt.
Érthető tehát, hogy a találkozó rengeteg véleményalkotással, elemzéssel ékesített, különösen, ha erre felkérést is kapnak az erre hivatottak, így a vélemény, az ellenvélemény és a vita ugyancsak hangsúlyosan jelen van a rendezvényen. Jól van ez így. Az alkotások önmagukért beszélnek, azoknak első számú véleményalkotója pedig a közönség. Ebben mindenki ugyanazon a véleményen van.
A hogyan – nos, abban rengeteg út, irány, kísérlet, konokság és sorolhatnám, hányféle összetevőből alakul a végeredmény. Néptánc – ez lenne a közös platform. A néptánc színpadi megjelenése azonban sokféle elképzelésnek – mondanám, esik áldozatául, ad lehetőséget. Nem is bonyolódok efféle útvesztőkbe, ennek tekervényeit a találkozón mindenki bejárhatta…
A Hargita Együttes az Örökség – Dalok és táncok Csík vármegyéből műsorával igen kiemelten képviselte azt, amiben célját meglelte, munkáját pedig szolgálatába állította: a néptáncot, a népi kultúrát.
Minden meggyőződéssel együtt, de mégis izgalommal néztük, vártuk, hogy a Hargita együttes hite szerinti előadását miként értékelik. Hogy az aktuális irányvonalak, modernitásra törekvő, ugyanakkor a hagyományosból táplálkozó kavalkádban milyen erővel tud hatni az Örökség.
A műsorról alkotott egyöntetű vélemény – származzon az táncostól, tánckritikustól, népzenekutatótól vagy színházi szakembertől – ugyanazt emelte ki, hogy a néptánc színpadi megjelenítése biztos alapokon áll, az eredeti, a tájegységre jellemző néptánc, népzene és népdal nem sérül akkor sem, amikor önálló alkotásként, dramaturgiát követve a színpadon megjelenik. Hogy az előadás lenyűgöző, mély és letisztult alkotás. Az alternatívra, az elrugaszkodottra nyitottakat is magával ragadó őszinte forma az, amelyet elismeréssel illettek.
Elhangzik néhány dolog, mint a mélyen becsülendő konok kitartás a népi mellett, hogy az együttest látva belülről megmozdul, hogy nézője büszke a népi kultúránkra. A skanzen szinte nevetésre ingerel, miközben megijeszt, merthogy lehet igaz. Ha Székelyföld e legkeletibb szegletében lassanként skanzen hangulatú lesz a kincs, amit őrzünk, akkor ez azt jelenti, hogy a többi részeken már feloldódni látszik, eltűnőben van…? Legalábbis ami a színpadra alkalmazást illeti. Mindenképpen jobban szeretném, ha nem egy elkerített, csak itt fellelhetően, hanem az egész magyar népi kultúra részeként, jól megőrzött és „használt” kultúraként élne a népi kultúra.
A gálaműsoron, a találkozót méltató összefoglalóban mindenekelőtt elhangzott, hogy a Hargita együttes „kiragyogott” műsorával. De ha a dicséret szavaira nem pontosan emlékeznék, akkor is igaz: kiragyogott. Igen, a Hargita együttes jellemzője és összetéveszthetetlen stílusa abból ered, hogy célját nem téveszti szem elől.
Varga Zoltán és Lőrincz Beáta alkotók a népi örökséget megfelelő alázattal és kifinomultsággal alkalmazták színpadra. Bartók Béla és Kodály Zoltán XX. század eleji, valamint jelenkori gyűjtéseiből származó csodálatos népdalait és zenéjét Kelemen László válogatta, szerkesztette.
Sikeressége talán abban is rejlik, hogy mindenki érintett.
Varga Zoltán színpadképei Székelyföld által ihletett élményeiből és főként érzékeny figyelméből, nyugodt, mély csendjéből sarjadnak.

Levél a frontról – Lőrincz Antal utolsó levele 1915-ből. Az egyik legmeghatóbb pillanata az előadásnak. A levélíró dédunokája a dramaturg, Lőrincz Beáta, aki a bukovinai székelyek egyik leszármazottja.
Györfi Erzsike Csíkszereda büszkesége. Nemcsak kiváló népdalénekes, hanem kiváló mestere a szakmájának. Erről adott tanúbizonyságot legutóbb a népdalvetélkedőkön kitűnő gyerekekből alkotott kórusával, akik olyan veretes népdalválogatással és előadásmóddal ajándékozták meg az udvarhelyi táncháztalálkozó közönségét, hogy a népzenekutató szakemberek ámulata tán még ma is tart…
András Orsolya szintén Csíkszereda szülötte, aki a népzenén, néptáncon felcseperedve, annak minden ékes és göröngyös útját megjárva, tehetségét a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén pallérozza. Reméljük, hogy annak gyümölcse ugyancsak Csíkszeredát gazdagítja majd.
Mihó Attila húszas éveiben járó, fiatal népzenész, prímás. A gyimesi és csíki népzenét nemcsak eljátssza, azt mélységében is ismeri, noha őt Ráckeve, Magyarország nevelte. Tehetségét, a népzene iránti elkötelezettségét bizonyítja, hogy Halmos Béla-díjas, Junior Prima díjas népzenész, aki idén nyáron vehette át a Népművészet Ifjú Mestere díjat is, de példaértékű fegyelemmel és odaadással teljesíti feladatát.


Csík, Gyergyó és Gyimes táncai pedig a Hargita együttes táncosai számára testreszabott feladat, merthogy bizton kijelenthető, ebben ők a legjártasabbak. Nem kicsinyíti ez az értékelésüket, hiszen e mögött több száz munkaóra, küzdelem és fáradság, újrakezdés és kitartás lakozik. Csak megszépíti, és hitelességét magában hordozza az életük, amelyet itt a Csíki-medencében töltenek, annak tájszólása, gesztusvilága, színei és lüktetése, amelyet – valljuk be – megtanulni nem lehet. Ez az, amihez itt kell élni. Így lesz ez a mi örökségünk.
Táncszakmai mérföldkő, amit bejelentettek a találkozón. A Magyar Táncművészeti Egyetem Erdélybe kihelyezett tagozatával, első körben a profi együttesekben dolgozó táncosok számára ad lehetőséget a továbbtanulásra, 2019-ben induló, felsőfokú végzettséget jelentő képzésével. Ebben is rengeteg munkaóra van, hiszen e hiányzó láncszemet évek óta kovácsoljuk, tudja ezt mind, aki ebben részt vett; a kidolgozása és a lehetőség megteremtése viszont, többek mellett dr. Bolvári Takács Gábor rektort illeti. Az erdélyi táncszakma nyilvánvaló örömmel fogadja, hiszen végre egy álom beteljesülni látszik.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.