Jézus a tengeren

39

Mt 14,28–31 – Péter pedig felelvén néki, monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet, megrémüle; és amikor kezd vala merülni, kiálta, mondván: Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedél?
Az úgynevezett jézusi csodák egyikéből választottam a bibliai szavakat. Jézus miután hírül vette Keresztelő János lefejezését, magányra vágyott. Istennel kívánt találkozni, hogy azt a lelki megrázkódtatást, amit prófétatársa meggyilkolása okozott, feloldja egy csendes imádságban, s önmaga hasonló jövőt sejtető útjának továbbjárásához Istentől új erőt szerezzen.
Az 1977-es földrengéskor megsebesült egy orvos. Alig állt a lábán, de mégis, először ellátta a körülötte lévő sebesülteket, s amikor a katonai mentők mindenkit elszállítottak, akkor fordított gondot önmaga sebeinek orvoslására. Így tett Jézus is. A betegeket meggyógyította, a sírókat megvigasztalta, a tanácstalanokat eligazította, az ötezer éhezőt megvendégelte, s miután a félelmetes helyről tanítványait is elindította a Galileai-tenger túlsó partja felé, önmaga megrendült lelkét is kitárta Istennek. Közben leszállt az éjszaka. A tanítványokat szállító hajó messze járt a parttól, amikor az utasai észrevették, hogy Jézus is megy utánuk. Nem hajón, nem csónakon, nem tutajon! Csak úgy, gyalogosan, a hullámok tetején. Megrémültek, hogy kísértetet látnak, de Jézus megnyugtatta: Én vagyok, ne féljetek! A kételkedést Tamás nevével társította a keresztény emlékezet, de ez esetben Péter is kételkedett.
– Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy a víz tetején hozzád mehessek!
– Jöjj! – mondotta Jézus. Péter elindult. Amikor azonban az erős szélre figyelt, süllyedni kezdett, s rémületében felkiáltott: – Uram, mentsél meg engem! Jézus megfogta Péter kezét, s egy szelíden korholó kérdéssel – Kicsiny hitű, miért kételkedtél? – besegítette őt a hajóba.
Testvéreim! A felvázolt történet a teológiai vitatémák egyikét képezte az évszázadok során, s képezi napjainkban is. Csoda történt-e, vagy van valami észszerű magyarázata az eseményeknek? Nehéz ezt elbírálni, de szerintem nem is szükséges. Mert ha a Bibliát úgy tekintjük, mint Isten üzeneteinek, kinyilatkoztatásainak gyűjteményét, akkor ebben a történetben is az üzenet a fontos, nem pedig a keret, amelybe bele van ágyazva. Ilyen megközelítésben üzenetek sorozatára bukkanunk. Olyan üzenetekre, amelyeket ha megfogadunk és megcselekszünk, a föld legnagyobb csodáját tudjuk felmutatni: a jó Isten képét hordozó, igazi embert! Hadd fejtsek ki néhány üzenetet.
Jézus nem mérhető össze velünk, egyszerű emberekkel, és mégis, neki is szüksége volt az Atyával való találkozásra, az imádkozás lelket feltöltő, fájdalmakban vigaszt nyújtó, mélypontokról felemelő gyakorlására. A mai embernek nincs szüksége erre? Ma nincsenek megrázkódtatások, gondok, félelmek, bántások? S ha vannak, nem akarunk azoktól megszabadulni, megtépázott szárnyainkat újranöveszteni, üszkösödő reményeinket új lángra lobbantani? Hát akkor miért nem sietünk Istent keresni? Miért vagyunk olyan ritkán imádkozó nemzedék? Az üzenet azt is elmondja, hogy amikor Jézusnak szüksége volt Istenre, amikor erejében meggyengült, nem telt el annyira önmaga problémáival, hogy ne vette volna észre azokat és ne segítette volna azokat, akik kapaszkodót benne és általa kerestek. Jézus értéksorrendjében mindig elöl állt a szolgálat, a jócselekedetek gyakorlása. Ezzel is példát mutatott az Isten gyermekeihez méltó életvitelre. Vajon természetünké lett-e Jézus példája? Hozzánk tartozik-e úgy, mint a lélegzetvétel? Ha sírunk, elvakítják-e szemeinket a könnyek, vagy mások keservét is észre tudjuk venni? Ha betegek vagyunk, csak a saját jajongásainkkal árasztjuk-e el környezetünket, vagy vigaszt és bátorítást is tudunk mondani a még betegebbeknek? Ha kevés a kenyerünk, csak önmagunknak osztjuk-e be, vagy tudunk törni belőle a még éhesebbeknek is? És folytatódik az üzenet, és elmondja azt is, hogy a Galileai-tengeren előreküldött, de viharba, veszélybe került közösségének utánament Jézus. Nem keresett mentséget: nem áll hajó a rendelkezésre, éjszaka van, nagy a veszedelem, hanem megkísérelte a lehetetlent is. A puszta hitével nekivágott a hullámoknak! Van-e bennünk ilyen elszántság, minden vésszel és viharral szembeszegülő áldozatkészségre serkentő hitünk családunkért, népi és egyházi közösségünkért? Végsőkig elmenő felelősséget hordozunk-e másokért? Sok-sok üzenetet sugároz hát felénk a bibliai történet, ám én még csak egyet szeretnék kiemelni. Amikor teljes volt Jézus és Péter között a kapcsolat, amikor Péter csak a Mesterére figyelt, megállt és járt a hullámokon. Amikor azonban megszakadt a kapcsolat, Péter süllyedni kezdett a habokban. Azt jelenti ez a kijelentés nyelvén, hogy csak Jézussal állhatunk meg az élet viharaiban. Jézus nélkül, az ő evangéliuma nélkül csak mélybe süllyedhetünk. Tudom, közhelynek számít, de mégis így fogalmazok: az emberiség ma is viharos tengeren hánykolódik. Remegve kutatjuk a látóhatárt, kapaszkodót keresünk, segítségért sikoltozunk. Jöjj el közös Európa, siessél NATO, rohanj Világbank, agykontroll, spiritizmus, kérjük, esengjük!? Csak egy valakit, a legfontosabbat, Jézust hagyjuk számításon kívül! Talán a faji önteltséggel vegyes szűklátókörűség mondatta őseinkkel: Extra Hungariam non est vita (Magyarországon kívül nincs élet). Azt hiszem, nem a keresztény elfogultság, hanem a valóság mondatja velem: Jézus nélkül elképzelhetetlen az igazi emberi élet. Ha ezt fent és lent, Keleten és Nyugaton, Délen, Északon, családban, faluközösségben, társadalmak szintjén megértenék, s hozzá igazodnának, akkor bizonyos, hogy csoda történne a világon: megvalósulna az az életforma, amely egyedül méltó az emberhez, Isten gyermekéhez. Ámen.
1997. április 14.

Keresztes Sándor nyug. unitárius lelkész

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.