Jelképekben is él a nemzet(i elnyomás)

SZMÚE-riportpályázat 1.

119

Egy nép(csoport) történetének időszakos keresztmetszetét jel­kép­használata szemlélteti a leg­találóbban: bizonyos korban sza­badon megjeleníthette-e szim­bó­lumait, korlátozták, avagy tiltották azok felmutatását, esetleges megtorlás következtében mennyire folyamadott identitásának jelképek általi erőteljesebb kinyilvánításához.

 

Egy nép(csoport) történetének időszakos keresztmetszetét jelképhasználata szemlélteti a legtalálóbban: bizonyos korban szabadon megjeleníthette-e szimbólumait, korlátozták, avagy tiltották azok felmutatását, esetleges megtorlás következtében mennyire folyamadott identitásának jelképek általi erőteljesebb kinyilvánításához.
Erdélynek Romániához való csatolását követően magyar többségű városaink központjába beszúrtak egy-egy környezetbe nem illő neobizánci stílusú templomot. 1938-ban II. Károly király elrendelte, hogy az ország minden településén építsenek román templomot – legyen az görögkeleti avagy görögkatolikus, akkor is, ha egyetlen román sem él a faluban. Az évszázada indult folyamatról terjedt el a „hagymakupolás honfoglalás” kifejezés Csáky Zoltán és Marossy Géza azonos című, a Duna tévében 2011-ben bemutatott dokumentumfilmje nyomán.
A sepsiszentgyörgyi központi ortodox templom építésének „magyarok általi késleltetéséről”, s ennek kapcsán románoknak a városból való „elűzéséről” értekezett Ioan Lăcătușu, a Román Kommunista Párt moldvai származású, egykori sepsiszentgyörgyi propagandatitkára, 1990 után a székelyföldi románság „nemzetféltő” aktivistája egy 2013-ban Jászvásárban tartott országos műemlékvédelmi konferencián. Előadásához való hozzászólásomban rámutattam, a templom alapkövét 1939-ben letették ugyan, ám 1940-ben a II. Bécsi Döntést követően Észak-Erdély, s benne a város Magyarország részévé vált, értelemszerűen leállt a betolakodó templom építése. Ekkor a románokat nem elűzték, hanem impériumváltás következtében a rendőrség, csendőrség és katonaság helyét magyar rendfenntartó és fegyveres erők foglalták el. A második világháború után Sepsiszentgyörgy ismét román uralom alá került, ám az új, kommunista rendszer nem kedvezett az egyházi építkezésnek. A konferencia szünetében, mintegy mentegetőzésként, Ioan Lăcătușu magyarázkodott: „tudja mi a helyzet, aki nem mozgolódik, azt nem jegyzi meg a történelem”.
Igen. Folyik a térfoglalás és a mozgolódás. Az impériumváltást követően román szobrokkal tűzdelték tele Erdély városait. Megjelentek a capitoliumi farkas kópiái, román személyiségek szobrai, események emlékművei. S ez a művelet folytatódott a Ceaușescu-korszakban, lásd Sepsiszentgyörgyön a „nagy egyesítő” Mihály vajda-központú szoborcsoportot, mely Fadrusz János kolozsvári alkotását igyekezett felülmúlni, de csak számbelileg sikeredett. A rendszerváltást követően a mozgolódás újabb lendületet kapott.

Eltüntették a magyar múltat
Az első világháborút és az azt lezáró Párizs környéki békeszerződéseket követően a kikerekedett Román Királyság, a köznyelvben ún. Nagyrománia jelképeiben is jelezni kívánta a változást. Elsőként az ország címerét bővítették, abba beszerkesztették Erdély jelképét. Az új szimbólum alkotóját, Keöpeczi Sebestyén József erdélyi heraldikust a területi-közigazgatási egységek új címerének megtervezésére is felkérték. A szakember megrajzolta az egykori erdélyi vármegyék címerét, de nem arra vágyott a hatalom, s akkor felmondott. Hogy mit vártak el, ezt utólag megtudtuk a Heraldikai Konzultatív Bizottság tájékoztatásából. A – Bukarestből nézve – Kárpátokon túli részeken kiiktatták a magyar történelmi hagyományokra vonatkozó elemeket, helyettük másokat, a román nép múltjából ihletetteket építettek be az új megyecímerekbe, amelyeket 1928-ban fogadtak el.
A legdurvább beavatkozást Torda megye esetében tapasztaljuk. Elvetették a régi címert, amely Magyarország Szent László királyát ábrázolta, és a Horea nemzeti mozgalmát idéző jelképpel cserélték ki – magyarázza a szöveg. A címerben vörös-arany-kék sávozású szívpajzs jelenik meg. A szimbólum leírása eltér a magyarázattól, de szellemisége ugyanaz: a Torda mezején meggyilkolt nagy uralkodó, Mihály vajda által a románok szívébe ültetett nemzeti egységeszmét jelképezi.
Csík megye új címerében a harmadik negyedből eltűnt a Gyimesi- és Piricskei-szoros határ menti vámháza és sorompója, helyettük villámot markoló római sas jelent meg. A hivatalos címerleírás szerint a román uralom meggyökerezését jelképezi ebben az erdőkben gazdag, Boldogasszony által patronált megyében.
Sepsiszentgyörgy 1931-ben megállapított címerében a korábbi jelkép zöld hármas halmát fekete terasz váltotta fel, gyászossá téve a jelképet. A református vártemplom tornya helyett keresztben csúcsosodó hagymakupolás torony látható. A pajzs talpában szereplő medálba a Megváltó képét illesztették az ortodox ikonográfiában ismert Jézus-ábrázolásmódban, elgörögkeletiesítve a város címerét.

Ha eljön az idő…
Az egyetem elvégzése után, 1989-ben Gyergyószentmiklósra kerültem. Legényember lévén, néhányszor a lakásomon kötöttünk ki ivócimborákkal. Egyikük meglátta az asztalomon Balás Gábor A székelyek nyomában című könyvét, melynek borítóját a székely címer díszíti. Beszélgettünk a jelképről, aztán elmondta, neki van székely zászlója.
–Milyen? – csillant fel a szemem.
–Piros-fekete – jött a választ.
–Hol tartod?
–A szekrényben, a ruhák alatt.
Kiderült, a nagyapjától örökölte, de nem túl régi. Még nem lobogtatta, nem tűzte ki, csupán maga a tudat, hogy van székely zászlója, már egyfajta elégtételt jelentett számára. Mert, ha eljön az idő, akkor lesz, amit elővennie, mondta.
S eljött az idő…(?) Az 1989. decemberi temesvári forradalmat és bukaresti eseményeket követően demokratizálódó országban 1990. március 15-én elővettük szimbólumainkat. Legtöbben magyar zászlót, néhányan viszont olaszt készítettek – tájékozatlanságból. A tiltások korszakában nem tudhatta mindenki, hogy a magyar lobogó piros-fehér-zöld sávozása vízszintes, akadt, aki a román zászló hatására függőleges zöld-fehért-pirosat rögtönzött az alkalomra. És ott vonult büszkén alkalmi ismerősöm Gyergyószentmiklós belvárosában piros-fekete „székely” zászlajával.
Majd pünkösd szombatján a csíksomlyói búcsú alkalmával is megjelentek a zászlók, zömmel magyar, néhány olasz, és ott már több piros-fekete. A csíki székelyek között is volt, aki a diktatúra elleni tiltakozásként „székely zászlót” varrt, készíttetett magának – hogy legyen, ha kell. Ezek a csíki női népviselet színeiből ihletődtek. Újak, néhány évesek, évtizedesek voltak csupán, de a legenda már ősi székely zászlóként emlegette azokat.
Pedig ősi székely zászló nem létezett. Különböző csapattesteknek voltak gyalogsági vagy lovassági zászlaik, összeírások alkalmával, mozgósításkor székek, városok, főemberek által felállított bandériumok rendelkeztek zászlókkal, de a teljes székelységre, Székelyföldre jellemző egyetlen közös zászló nem volt.

Kettős mérce
A jelképekben való megkülönböztetési, egyéniesítési vágy él a Székelyföldön.
A rendszerváltás után szabályozták a területi-közigazgatási egységek címerhasználatát, ám csak igen bonyolult rendszer szerint lehetett jelképet elfogadtatni. 2003-ban valamicskét enyhítettek a bürokrácián, de így is nagyon nehézkes az eljárás. Szükséges az Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottság kedvező véleményezése, a közigazgatási minisztérium láttamozása, végül a kormány jóváhagyása.
Háromszéken oly lendületet vett a címerek elfogadtatása, hogy országos szinten a harmadik legtöbb jelképpel rendelkező megyévé vált. Több esetben kompromisszumos megoldás született, mert hiába volt szakmailag kifogásolhatatlan egy jelkép, a magyarnak vagy székelynek vélt szimbólumot nem szívesen fogadták Bukarestben.
2010-ben „éber tekintetek” intenzív figyelme mellett (vagy annak ellenére) megszületett Illyefalva címere, amelyben a település régi pecsétjéből ihletődve egy határkő jelenik meg, azzal a magyarázattal, hogy az Székelyföld és Barcaság határát hivatott jelképezni. A kép a szöveggel együtt megjelent a Hivatalos Közlönyben. Mi sem kellett több! A magyar politikusok kezdték nyilatkozni, hogy közvetve bár, de hivatalosan elismerték Székelyföld létét. Ezzel szemben román politikusok a nemzetállam szétszaggatásának veszélyét szajkózták. A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Polgári Fóruma pert indított a jogszabály megsemmisítésére. Végül a kabinet visszavonta határozatát. Azóta megtorpant a székelyföldi jelképek jóváhagyása.
A címerek elfogadását szabályozták, de a zászlókét nem. Amit törvény nem tilt, azt szabad elv alapján megyék, városok, községek saját zászlót fogadtak el tanácshatározattal – országszerte. A székelyföldi zászlók ellen a közigazgatási bíróságon keresetet nyújtott be az éppen hivatalban levő kormánymegbízott azzal az indokkal, hogy a zászlóhasználatot jogszabály nem írja elő, ezért tilos. És ezeket egytől egyig megnyerték. Az ügy pikantériája, hogy a háromszéki esetekben a fellebbezéseket az a Brassói Táblabíróság tárgyalta, mely székháza előtt Brassó megye hasonló módon elfogadott zászlaját lengeti a szél, de azt senki nem kifogásolta. Nem csak Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke hangoztatta joggal, hogy ebben az országban kettős mércével mér a központi hatalom és az igazságszolgáltatás is. Romániában bárhol lehet közigazgatási zászló, csak itt, Székelyföldön támadták meg a prefektusok azokat, és a bíróságok csak itt döntenek az ő javukra. Mindenütt máshol szabadon kitűzhetik a lobogókat.
2015-ben törvény által szabályozták a helyi zászlók használatát. Ezek elfogadása sokkal egyszerűbb, mint a címereké, de követelmény a címerbizottsági véleményezés, a minisztériumi láttamozás és a kormány jóváhagyása. Kovászna megye, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely azonnal lépett. Ám zászlaikat nem fogadták el. A Hivatalos Közlönyben sorra jelennek meg a különböző területi-közigazgatási egységek zászlai, de magyar többségűeké nem.
Sepsiszentgyörgy zászlaja esetében a feljelentőként hírhedtté vált Dan Tanasă az általa bejegyzett egyesület nevében kifogásolta, hogy abban nincsenek dák elemek. Szóról szóra ugyanazt az ürügyet hozta fel a Románok Fóruma is. A diskurzust átvette a közigazgatási minisztérium, mely ezzel az indokkal utasította el a jelkép jóváhagyását. Kovászna megye esetében is hasonló volt a magyarázat: a zászló nem tartalmaz a románságra utaló elemeket.
A tisztán román települések zászlai sem jelenítenek meg sem dák, sem román elemeket, csupán közigazgatási címerüket…

Teher alatt a pálma
Az autonómiáért való küzdelem erősítése céljából alulról jövő kezdeményezésre 2003-ban megalakult a Székely Nemzeti Tanács (SZNT). A szervezet Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum korábbi igazgatója által tervezett saját jelképeket – kék-arany zászlót és címert – fogadott el 2004-ben.
Ünnepekkor, tiltakozó megmozdulásokon, egyszóval tömegrendezvényeken egyre többen jelentek meg az SZNT zászlajával, egyrészt az autonómia iránti igényt, másrészt a székely identitást kifejezve. Sőt kitűzték, nemcsak magán-, hanem középületekre is. A román hatalom képviselői kikeltek a székely zászló használata ellen. A tiltás egyre nagyobb ellenállást váltott ki.
Szinte futótűzként terjedt el a székely közösség tagjai között, és ünnepi használati tárggyá vált a zászló, fogalmaz Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke. Az emberek magasba emelik azt, mert az övék, őket és törekvéseiket képviseli, ezáltal igen fontos szerepet tölt be.
2009-ben a Székelyudvarhelyen tartott Székely Önkormányzati Nagygyűlés arról döntött, hogy a nagy népszerűségnek örvendő zászlót Székelyföld jelképeként fogadja el. Kénytelenek voltunk lépni, hisz olyannyira elterjedt a zászló, hogy már nem lehetett csupán egy kis közképviselet szimbólumaként kezelni, az egész Székelyföld jelképévé vált – magyarázza Gazda Zoltán. Erre a román hatalom részéről még nagyobb támadások indultak.
Miért van az, hogy Gura Humorului városában ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadással, miniszterek jelenlétében felvonhatják Bukovina lobogóját, vagy Neamţ várán ott leng Moldva zászlaja, és mindeközben a székely zászlót tiltják!? – fakadt ki Tamás Sándor egy önkormányzati közgyűlésen, miután a teremben levő, Kulcsár-Terza József tanácstag által adományozott zászlót bírósági végzés nyomán el kellett távolítani.
Amint a történelem során annyiszor, most is megtapasztaltuk a latin közmondás átvitt értelemben vett valóságtartalmát. Palma sub pondere crescit – mondja a szólás, azaz teher alatt nő a pálma, a kék-arany székely zászlók egyre sokasodnak. A kezdetben az SZNT által az önazonosság jeleként használni kezdett zászlóból, annak tiltásaival, a román hatalom – szándéka ellenére – kreált széles körben elterjedt székely zászlót, amely mára a romániai magyar kisebbségi nemzeti közösség önazonosságának és autonómiaharcának szimbólumává vált.
Gazda Zoltán úgy összegez, ha az autonómiáért folytatott tizenöt éves küzdelmében a Székely Nemzeti Tanács valamit elért, kétségtelenül az, hogy szimbólumot adott a székely közösségnek, melyet ezáltal megerősített hitében, kitartásában és identitástudatában.

Szekeres Attila

A riport a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének 2018-as, Magyarok a román nemzetállamban című pályázatának II. díjas munkája.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek