Ízlésesen összeállított szellemi csiklandozás

Mondom a magamét

40

Nemrégiben műsorra tűzték Carlo Goldoni A főnök meg én meg a főnök című vígjátékát. A színdarab alapját képező Két úr szolgája 1746-ban keletkezett, amely által Goldoni megteremtette a polgári vígjáték műfaját. A Csíki Játékszín Hamvai Kornél átdolgozását vitte színre, amely megőrizte az alapmű cselekményét, viszont a történelmi háttere a mába helyeződik. Két maffiózó táncoltatja meg a véletlen során szolgálatukba került pizzafutárt.
A Csíki Játékszín október óta játssza ezt a darabot, de nekem csak most sikerült megnéznem, és el kell hogy mondjam, emlékezetes előadás volt. Vegyes érzéseket váltott ki.
A színészek közül keveset ismertem, köztük Kozma Attilát inkább hangjáról és az Open Stage formációban alakított figurájáról, Fekete Bernadettát, akit nemrég a Csipike, a gonosz törpe című gyerekelőadás Kecskebékájaként ismertem meg, és Vass Csabát, akit eddig a kézdivásárhelyi társulat előadásában láthattam.
A darab elején már felcsillant a szemem, hogy a filmek elején megszokott oroszlánüvöltés helyett egy robogóra ült székely pizzafutár motorbőgetése indítja a darabot, majd – mint kiderült – nemcsak díszlet volt a fiatalember, hanem egyben a darab főszereplője.
A sok olasz név szappanopera világát idézte meg. Ebbe a keretbe bele is fért az a tény, hogy a történetnek van szerelmi szála, és emellett egy nevetségesebb, amelyben a maffia világából csak a család került a színpadra, a bűnszervezetet jellemző vérszomjasság pedig csak a konfliktusokban eldurrogtatott szópárbajokban került elő. Voltak játékpisztolyok, és el is durrantak párszor, de az előlük való bújkálások szerepüket vesztették, hisz csak egy árnyék vesztét okozta a lövés. A maffiafőnökök presztízsét szóban elhangzó gyilkosságok bizonyították, és az alattvalók félelme jelezte, hogy nekik dolgozni azért nem lehet tréfa! A díszlet kevés elemmel dolgozott: néhány táskával, keréken forgatható emelvénnyel, egy-egy számozott ajtóval, amelyek mögé beláthatott a néző – inkább szobák keretei voltak –, és néhány betű, amelyekből értelmes szó nem volt kiolvasható – legalábbis a 11. sorból.
A cselekmény a kezdetektől csak oldotta a feszültséget – nemcsak a nézők számára, hanem a történet szintjén is. Mintha lépésről lépésre tüntette volna el azt a feszültséget, amit az első jelenetben megalapozott. A néző pedig, mint amatőr aknakereső, tévelygett a humor és az addig bejárandó átkötések között. Ennek eredményeként a Kozma Attila által játszott főszereplő humora – amely a benne rejlő változatossággal szórakoztatta a nézőt – nagy teret adott a mellékszereplőknek, akik egy humormorzsa, egy mosolycsaló félrelépés, kikacsintás, bohóság erejéig nevettettek. Egy-egy megfelelő hanghordozással felhangosított mondattal, közvetlenebb, mélyebb hangszínnel előadott heherészéssel, amiből hö-hö lett (ahogyan Kozma Attilától már hallhattuk) szórakoztattak. Ezek tetszési sorrendben a következők voltak. A Leona klánjához – az egyik maffia – tartozó női szereplő, aki a darab elején szimpatizált a pizzafutárral, idétlen romantikával és udvarlással, udvaroltatással foglalta le a színpadot; a szenilis orvos karakánsága és az azt felváltó bizonytalansága, ügyetlensége öltött testet; Leonával a feszültség és azzal ütköző nevetségesség hatásaival hullámoztattak meg.
Vegyes érzésekkel jöttem el az előadás után. De nem éreztem úgy, hogy a türelmem révén gazdagodtam azzal az élménnyel, amit kaptam ettől a darabtól. Véleményem szerint akkor működik ez a darab, ha engedünk annak a kisebb léptékben történő hátradőlésnek, az ízlésesen összeállított szellemi csiklandozásnak, ami, ha engedünk a csábításnak, egyre jobban esik és a fokozatos hátradőlés alkalmával nem fogunk padlót. Én jól szórakoztam, próbálja ki ön is!

Jakacs Attila, II. éves mesteris hallgató

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek