Itthon Erdélyben, Kolozsváron, a magyar és a román nyelvben

Mi, székelyek és román barátaink 14.

643

Amikor az Andrea Ghiţă nevet látjuk valamely nyomtatásban megjelent kiadványban vagy valamely televíziós produkció stáblistáján, akkor fel sem tűnik, hogy milyen különleges csa­ládi sors rejlik mögötte. Arra kértem, hogy mutatkozzék be pár szóban, valljon születési helyéről, iskoláiról is. Interjúalanyunk magyar zsidó családból származik, Kolozsváron született, ott él és dolgozik ma is. Egész lényét áthatja a sajátos erdélyi sors, amelyet megélt és felvállalt eddigi élete során. Közel húsz éve Andrea Ghiţă az egyetlen zsidó tévéműsor, a Shalom szerkesztője és a Transilvania Policromă kisebbségi televíziós műsor ötletgazdája a Román Televízió (RTV) kolozsvári területi stúdiójában.

– A teljes nevem Andrea-Julika Ghiţă, de Andrea Ghiţă néven írok alá. Az Emil Racoviţă Líceum fizika szakos osztályában érettségiztem és fizika szakot végeztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Már középiskolás koromban írtam és publikáltam, de a reál irányú képzés dacára is bölcsészkarra szerettem volna jelentkezni, hiszen a fizika mellett román nyelv és irodalmi olimpiászokon egyaránt kitüntetéseket nyertem országos szinten. 1971-ben érettségiztem, amikor lezajlott az RKP hírhedt plenáris ülése, amelyen a vezetés bekeményített és a korábbi pár éves lazítás után, a Ceauşescu-rendszer egyre inkább a nacionalista irány és a személyi kultusz felé váltott. Elméleti fizikusként végeztem a szilárdtest-kutató szakon. Kihelyezés után három évet informatikai szakterületen, a Területi Számítástechnikai Központban dolgoztam Kolozsváron, ezt követően pedig fizikát tanítottam a Kolozsvári Műszaki Egyetemen. Úgyhogy 1989-ig nem sokat írtam, ám 1992-ben váltottam, sajtómunkásnak álltam, ettől kezdődően dolgozom az RTV-nél, a kolozsvári stúdiónál, ahol a zsidó kisebbség számára készítek magyar és román nyelven riportokat, illetve dokumentumfilmeket.

– Melyik nyelv volt domináns a családban?

– Otthon mindig magyarul beszéltünk, hiszen a szüleim magyar zsidó családokból származtak. Sok rokonunk pusztult el az auschwitzi és más náci koncentrációs táborokban. Édesapámat Auschwitzben és Buchenwaldban tartották fogva, de túlélte. Édesanyám 1940–1945 között Budapesten volt egy zsidó árvaházban. A gyerekek Raoul Wallenberg akciójának köszönhetően menekültek meg. Az anyai nagyszüleim fűrésztelepi munkások voltak, ahol zsidók és székelyek dolgoztak együtt. Tehát valahol az én családomban is nagyon jelen van a Székelyföld, habár az összes ottani rokonom Auschwitzban pusztult el… Az anyanyelvem ugyan magyar, de a szüleim azt tartották, hogy sokkal hasznosabb, ha román tagozaton kezdem az első elemit. Az iskolába úgy mentem, hogy egy kukkot sem tudtam románul. Harmadikos koromban azonban már verseim jelentek meg. Gyakorlatilag kétnyelvű vagyok, amely állapot leginkább illik egy erdélyi zsidó lányhoz. Ez a képességem az idők során mindvégig segített abban, hogy mind magyar, mind román nyelven készíthettem a televíziós műsoraimat, így fordíthattam le kilenc kötet szépirodalmat, életrajzi munkát, illetve történelmi és szociográfiai tanulmányt.

– A második bécsi döntés után Észak-Erdély került magyar fennhatóság alá, ahol 164 000 lélekszám körüli zsidó kisebbség is élt. Ezen zsidók közül 131 639-et deportáltak, s csak 30 ezren élték túl a holokausztot. Romániában ma a zsidó kisebbség mindössze 3500 főt számlál, ezek közül mintegy 1200-an élnek Erdélyben. Hogyan gondolja, a második világháború után elveszett a teljes zsidóság az itteni magyar kisebbség számára?

– Annyiban pontosítanék, hogy az erdélyi zsidók jelentős száma nem beszélt magyarul korábban sem – a máramarosi, a szatmári, a naszódi zsidókra gondolok, de sokan közülük még a Székelyföldön élve sem illeszkedtek be nyelvileg, többnyire a jiddist beszélték. Sokan azonban az én generációmból – beleértve magamat is – beszélünk magyarul, mindez attól függ, hogy milyen, nyelvileg mennyire vegyes családokban nevelkedtünk. Nem értem pontosan azt a „lojalitást”, amelyre gondol. A diaszpórában élő zsidók mindig jó polgáraivá váltak annak az államnak, amely befogadta őket, lojálisakká, sőt inkább: hűségesekké lettek. Ez abban is megnyilvánult, hogy jelentékenyen hozzájárultak a gazdasági és a kulturális élet fejlődéséhez, ez így történt a dualizmus korában, azaz 1867 és 1918 között az Osztrák–Magyar Monarchiában, később, a két világháború között Romániában, és az idecsatolt Erdélyben is.

– Mégiscsak van egy „fő” nyelve. Melyik nyelven álmodik?

– A magyart tartom anyanyelvemnek. Nem emlékszem vissza arra sosem, hogy melyik nyelven álmodom. Szívesen és könnyen beszélgetek a saját anyanyelvükön mindazokkal, akiket megszólítok – legyen az magánéleti szituáció vagy éppenséggel munkaköri feladat –, de tudok angolul, franciául, és (még!) oroszul is, holott ez manapság nem divat.

– Hogyan éltek itt a zsidók a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, Gheorghiu-Dej és később, Ceauşescu idejében?

– Az ötvenes-hatvanas években gyermek voltam. Arra jól emlékszem, hogy az élelmiszereket és a fontosabb használati cikkeket jegyre árusították. Javában dúlt a kommunista indoktrináció. A zsidók éppen úgy szenvedtek, épp olyan rosszul és nehezen éltek, mint a többi állampolgár. Ha előnyük volt, az talán a kitelepedés lehetősége lehetett. Ez segített a túlélésben, és az itt való maradásban, hiszen a tudat, hogy mégis van egy hely, ahová elmehetünk, amikor elviselhetetlenül nehézzé válik a megélhetés, az valamelyest megtart és erősíti a reményt a diktatúrában.

– Az Ön családja, ősei egy része egy ideig a „Székely” előnevet viselte. Ez megmaradt, vagy már csak emlék? Honnan származik?

– A múlt századforduló előtt édesapám elődeinek családneve Lebovics volt. Magyarbékáson éltek. [Korábban: Gyergyóbékás néven is szerepelt, hiszen Gyergyó járáshoz tartozott, az országhatár a szoroson túl volt; ez a település ma Bicazu Unguresc néven Neamţ megyében található – szerk. megj.] Néhányan a családból aztán Piatra Neamţra költöztek át, és ott a korábbi nevet használták, Lebovici formában. Nagyapám és testvérei azonban Erdély belsejében telepedtek meg, Kolozsváron, hiszen 1867-től a Monarchia emancipálta a zsidókat, teljes jogú állampolgárságot nyertek. Ilyet Románia csak 1923 után biztosított. Úgy tűnik, indokoltan vették fel a Székely nevet a Lebovics helyett, gondolom, de ennek pontos okát nem tudom. Vagy talán létezett egy lista, amelyből ezt akkor felajánlották? Vagy a Magyarbékáshoz, a Székelyföldhöz való ragaszkodás okán? Nevet változtattak ugyan, de zsidó hitükben megmaradtak. Székely Mór nagyapám harcolt az első világháborúban, harci tetteit kisezüst vitézségi éremmel ismerték el. A magyar hatóságok 1944-ben mégis Auschwitzbe deportálák, ahol megölték.

– Milyen kapcsolatokat ápol a székelyekkel?

– Nem etnikai vagy nyelvi alapon ápolom a kapcsolataimat. Ismertem, ismerek székelyeket, de nem székelyként tekintek rájuk…, emberként tisztelem és szeretem őket, nem egy népcsoport tagjaiként.

– Mégis milyennek látja azt a küzdelmet, amelyet az autonómia bizonyos szintjeiért folytatnak?

– Nincs erről konkrét véleményem. Én azt tartom, hogy a világon mindenkinek joga van az önmeghatározásra, az önrendelkezésre, bizonyos alapjogokra, és így az autonómiára is. Meg kellene Romániában változtatni az Alkotmányt, ami egyáltalán nem lehetetlen.

– Gondolt-e arra, hogy hatékonyabb lenne az adminisztráció, ha a történelmi régiók mentén – mint amilyen Erdély, Máramaros, Olténia, Dobrudzsa – szerveznék át az országot, s nem eurorégiók vagy mesterségesen kreált megyék lennének?

– Ezen soha nem gondolkodtam. Azt hiszem, hogy akkor lenne itt hatékony minden, ha megfelelő lenne az országot vezető politikusi garnitúra, ha víziójuk lenne a jövőre és a decentralizáció­ra vonatkozóan is.

– Jól érzi magát Romániában? Gondolt-e valaha arra, hogy véglegesen elköltözzék innét?

– Kolozsváron itthon érzem magam. Korábban valóban kacérkodtam a kitelepedés gondolatával, de épp az otthonosság, az erdélyi otthon-tudat érzése miatt és az én harmóniában élő vegyes családom miatt maradtam.

– Mintegy hat évvel ezelőtt megalapította a román nyelven publikáló Baabel.ro internetes folyóiratot. A romániai zsidó elit ma már a románt használja közvetítő nyelvként?

– A jelenlegi pillanatban én inkább románul vagyok képes kifejezni önmagam. Magától értetődő volt, hogy a románt választottuk a folyóirat nyelvéül. Románul írjuk, írják a cikkek zömét, de olyan szövegek is jelennek meg, amelyeket eredetiben magyarul (Szilágyi Júlia, Dániel Károly), illetve németül kapunk meg (Peter Biro, Peter Rosenthal jóvoltából). De a Baabel nem kimondottan zsidó orgánum. Az erdélyi zsidóság Erdélyben általában kétnyelvű, de igen gyakran alkalmas a többnyelvű kommunikációra is.

– Hogyan gondol a román egyesülés közelgő centenáriumára? Képes-e, tud-e ünnepelni?

– Ezt az ünnepet én mérföldkőnek tartom, a vissza- és az előretekintés lehetőségének, ami hozzásegítheti az embereket a múlt megértéséhez és a normális jövő modellezéséhez. Tisztelem az ünneplőket, messze áll tőlem az ünneprontás gondolata, de örvendenék, ha az idei jubileum mind a kisebbségi jogok jobb megértéséhez, mind a kisebbségeknek a többséggel fenntartott viszonya javulásához, ha némi empátiához vezethetne.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.