Itt leszünk!

235

Nyilván poros, mocskos, állott szagú volt. És az a fehér sáv – a piros és a zöld között – bizony maradandó foltokat gyűjtött be közel fél évszázados száműzetése, bujdosása során. Mégis: gyönyörű, címeres zászló. Egyik évben március 15-én kölcsönkérték, hogy azt tűzzék ki a polgármesteri hivatal homlokzatára. Év közben pedig a szekrény mellé volt beállítva, és amikor olyan vendégek érkeztek, édesapám büszkén bontotta ki és mutatta meg nekik. Kövér 45 éven át rejtegették a padláson.
Emlékszem egy másik zászlóra is. Régi építésű kolozsvári bérelt ház folyosóján, seprűk, mindenféle szerszámok között lapult. Vörös volt, rajta sárgán búzakalásszal körbefont sarló és kalapács. Látszott rajta, hogy az sem mai csirke, viszont az is, hogy nem kellett bújtatni. Holott már 2007-et írtunk akkoriban…
Március 15. alkalmával mindig eszembe jut a foltjaival is csodálatos címeres magyar zászlónk, néha-néha pedig ez a vörös zászló is, amely nem tűrte meg maga mellett a mienket.
Szinte mindannyiunk felmenői vagy oldalági rokonai között akadnak olyanok, akiket valamilyen formában meghurcoltak a vörös évtizedek. Az én felmenőim megúszták annyival, hogy kuláklistára kerültek és jogfosztottakká váltak. De az erdélyi lét hozzászoktatott bennünket, hogy minden korszaknak megvannak a maga igazságtalan tragédiái, és az élet mindig megy tovább. És ment is tovább. Falun – mondják – könnyebb volt, mert mégiscsak került hús, tej, liszt… Nagyszüleim, szüleim nem feküdtek le soha éhesen, az én örökségem így elviselhető.
Az utóbbi években azonban több olyan emberrel beszélgettem el mélyebben, akiknek családját tönkretette a kommunizmus. Megölték, kínozták, zsarolták, őrületbe vagy éppen öngyilkosságba kergették az apát, az anyát, a testvért, a gyermeket. Hallgattam őket, a szemem könnybe lábadt a rettenettől.
A tőlük hallottak miatt nem tartom szerencsésnek – sok esetben viszont egyenesen szánalmasnak –, ha a diktatúra aljasságait a mai idők mesterkedéseivel állítjuk párhuzamba. Amikor a szónok ilyen megvilágításban értelmez bármiféle jelenséget, az üzenet nagyon könnyen silányul képmutató politikusi beszéddé. Hősök nélkül is működő laza szerkezetű jelenünkben ugyanis csak akkor válunk hősökké, ha elhitetjük, hogy van, akivel szemben hősködhetünk.
Ezért az a párhuzam sem állja meg a helyét, miszerint szimbólumainkért ma is harcban állunk. Igen, bizonyos módszerektől nem tudtunk megszabadulni, mert valakiknek fontos volt fenntartaniuk ezeket, és ők voltak az erősebbek. Harcban állunk, de nem úgy!
Ma ismét hallani fogunk egy sor olyan beszédet, miszerint vigyáznunk kell, mert a kommunizmus szelleme tovább kísért, mert a jelenkor is hemzseg az ügynököktől, mert a zászlónkat most sem tűzhetjük ki a polgármesteri hivatal homlokzatára. Ez mind igaz… És az EP-választások kampányában azt is hallani fogjuk, hogy ha nem a megfelelő embereket küldjük Brüsszelbe, ellepnek a migránsok és megtörik a keresztény hagyományokból táplálkozó identitásunkat. Többé-kevésbé még ez is igaz. De az ég szerelmére, a nehézségekkel fenyegető súlyos jövőképpel ne akarjuk mérgezni az egyéni kis jövőképeinket!
Emlékezzünk a ’48-as forradalom 12 pontjának őszinteségére, emlékezzünk az ’56-osok halált megvető bátorságára és a ’89-es utcai harcosok (nem az Iliescu-félék) új világba vetett hitére! Ünnepeljük meg, hogy forradalmaink még a bukások ellenére is elviselhetőbbé tették a mindenkori jelent! És ne azzal ünnepeljünk, hogy a jövőnkért aggódunk! Mert persze, hogy volna rá okunk, de hát mikor nem volt oka a magyarságnak a jövőjéért aggódnia? Mégis itt vagyunk. És ha örökös borúlátásunkkal nem ijesztjük el a fiataljainkat, akkor itt is leszünk!
Köszönettel tartozunk azoknak, akik felbecsülhetetlen mennyiségű és mértékű szenvedést viseltek el azért, hogy ez egy (nagyjából) szabad világ legyen. Amelyben talán levetethetik a székely zászlót a polgármesteri hivatalról, de ott loboghatnak a házaink homlokzatán, nem pedig a padlás sötétjében, ládák alján várják a szabadságot.
A foltjainkat pedig fölösleges rejtegetnünk: megvannak azok, és tagadhatatlanul viseljük is őket. Épp ahogy a címeres, régi magyar zászlónk. De ne feledjünk: a foltjainkkal együtt is tudunk szépek, értékesek lenni. Csak bízzunk a jövőben!

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek