Ismételgessük!

83

Sem a korrupció, sem a döcögő életszínvonal, sem az autópályák hiánya nem annyira bomlasztó és taszító, mint ez a kommunizmusból hátramaradt, feneketlen bizalmatlanság. Fiataljaink elvándorlásának egyik legfőbb, de kissé tabuszerű, rejtett oka: felnőtt immár több olyan nemzedék, amely nem állt sorban kenyérért, amelynek nem kellett különösebben fékeznie a nyelvét. És amelynek tagjai nem tartottak attól, hogy az osztálytárs, a munkatárs, a szomszéd, a rokon, a testvér besúg – pontosabban, hogy ez a besúgás életpályákat, akár életeket törhet derékba.
Koromnál fogva magam sem emlékszem Ceaușescura és a rendszerét kiszolgáló aktivisták és verőlegények sokaságára, de most, a „bölcs vezér” és kedvese szitává lövésének lassan 29. évfordulóján is szüleim korosztályától hallva naponta szembejön velem az „úgysem”. Egyébként teljesen jogosan. Egy folyton áskálódó, az önálló gondolkodást tiltó rendszer olyan generációkat nevel, amelyben ki sem alakulhat az egészséges bizalom. Ráadásul egyes kutatások alapján a szegénység rosszindulatúbbá teszi az embereket, egy szegény(ségbe taszított) országnak ezért több rosszindulattal kell szembenéznie. Ebben a folyamatban pedig természetessé válik, hogy mások hangulatától függünk, kiszolgáltatottak leszünk. Igen, a kommunizmus hozzászoktatta a társadalmat a bizalmatlansághoz, a szegénység pedig ahhoz, hogy csak a magad kenyeréért dolgozz, akár a mások kenyere árán is.
Teljesen természetes, hogy a nyugdíjas vagy afelé közeledő korosztályoknak merőben eltérő reakcióik vannak. Biztosak benne, hogy a boltos átver, az újság hazudik, a polgármester lop, a pap nem dolgozik, és ha valaki megjegyzést tesz, az csakis rossz szándékkal teheti. A generációk közti különbség egyik forrása pedig az, hogy a fentivel egy időben az is teljesen természetes, hogy a fiatal generáció viszont éppen a társadalmi bizalomra vágyik: mert nem sulykolták belé, hogy ez nem működhet nálunk, sőt tudomást szerzett róla, hogy a fejlett országok ettől működnek.
Az idő nagyon lassan oldja ezeket a görcsöket. 45 év diktatúra lelki sebeit 29 esztendő képtelen begyógyítani, és a közönyből, az irányítottságból nemcsak kitörni nehéz, hanem pusztán az is, hogy elhiggyük: a mai fiatalság már támaszkodhat a saját elképzeléseire.
Igen, elmaradott országként vagyunk elkönyvelve, ezzel kelünk, ezzel fekszünk. De csakis azért, mert egyre inkább elveszítjük azt a humánus józanságot, hogy hátrafelé is figyelnünk kellene. Valamikor, nem is olyan régen, a falvak eltartották a saját szegényeiket. És ha volt is benne önzés és képmutatás, de végső soron aki adott, annak jólesett, hogy adhatott, mert eszerint volt, amiből. Aki pedig kapott, köszönte szépen, próbálta megszolgálni, hogy holnap is kapjon. Mára viszont egylejes koldusokat neveltünk, mert a kommunizmus arra tanított, hogy a munka csak állami munkahelyen való munkavégzést jelent.
Fontos lenne, hogy a fiatalság hátrafelé is nézzen, és lássa, hogy tőlünk lefelé bizony több van, mint tőlünk felfelé. Számtalan ország van, ahol luxusnak számít a tető a fej felett, a kenyér, a víz, akár ez a mi „nevetséges” minimálbérünk is. Gondoljunk vissza a gyermekkorunkra: hány ismerősünk engedte meg magának a tengerparti nyaralást? Hány szomszédunknak volt autója? Telefonja?
Az örökös panaszkodás helyett lássuk be, hogy van itt fejlődés, van a tisztességes megélhetéshez elegendő pénz, és a kitöréshez lehetőség is, csak éppen bizalom nincs. És a megmaradáshoz az egyetlen esélyünk, hogy mi, fiatalok felépítsük a bizalmi hálót! Ha már szüleinknek, nagyszüleinknek ez nem adatott meg – mert ami volt, azt is ellopták tőlük –, akkor a mi feladatunk kell hogy legyen! A jobbra való törekvés ösztönös és előremutató, ha nem akarnánk a jobbat, elsüllyednénk a közömbösben. De ne éljük bele magunkat abba, hogy a jobbat csak külföldön találjuk meg, mint ahogy abba sem, hogy Nyugatról nincs visszaút!
Ha szüleink nem akarnak összedolgozni, mert a társas, a kollektív egymás átverésére épült és ezért rosszak a tapasztalataik, akkor mutassuk meg mi, hogy igenis bízhatunk egymásban, mert elemi érdekünk, hogy jól szolgáljuk ki egymást. Hiszen egymás visszatérő ügyfelei vagyunk! Ismételgessük, hogy megnyerhetjük a meccset, hogy rábízhatjuk a házunkat a szomszédra, hogy klienseit elveszíti és tönkremegy az, aki sumákolásra építi az üzletét! Minden kicsi sikerrel lépünk egyet-egyet afelé, hogy a gyanakvásban, bizalmatlanságban felnőtt, de bennünket szerető és nekünk jót akaró anyáink és apáink ne azzal kezdjék a kérdéseiket, hogy „ugye, nem…?”

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.