Ismét az evolúcióról

Egy perc tudomány 4.

349

„Tényleg igaz lehet, hogy ha adott egy óceán, néhány vulkáni kürtő és négymilliárd év, akkor a kémiai elemek eljuthatnak önmaguk megértéséig?”
(Brian Cox)

A tudományok történetében csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki minden előzmény nélkül előáll egy forradalmian új elmélettel. Zseniális evolúciós elmélete megalkotásakor Charles Darwin is néhány olyan kutató eredményeire támaszkodhatott, akik talán kevésbé ismertek a nagyközönség számára, de akik nagyon sokat tettek a természettudományok fejlődéséért. Ezekről a tudósokról szeretnék írni pár sort.

1670-ben Sir Isaac Newton egy levelet írt Robert Hooke-nak, aki kollégája volt a Királyi Természettudományos Társaságnál, a legrégebbi angol tudományos társulatnál. A levél utolsó bekezdése minden bizonnyal a tudománytörténet egyik leghíresebb, ugyanakkor a leginkább félreértelmezett mondata: „Ha én messzebbre láttam, azért tehettem, mert Óriások vállán álltam.” Sokan értelmezték úgy, hogy ez Newton főhajtása a nagy elődök előtt, de valójában nem erről van szó. Minden idők egyik legnagyobb koponyája közel sem volt kellemes ember. Roppant nagyra tartotta saját képességeit, és lenézte a tudóstársait. Robert Hooke 7 évvel volt idősebb Newtonnál, 1635. július 18-án született. 16 éves korában súlyos betegség eltorzította a testét, és nagyon alacsony maradt. Newton, aki mint oly sok más kollégájával, Hooke-kal is összeveszett, a nagybetűs Óriásokkal azt akarta kifejezni, hogy szegény Hooke szellemileg éppen olyan jelentéktelen, mint fizikailag. De ki is volt ez a Robert Hooke, aki – ezt előrebocsátom – messze nem volt jelentéktelen figura, sőt!
Istenáldotta tehetség volt, mindenhez volt érzéke, amibe belekezdett. Fantasztikus kézügyessége volt (gyönyörű hajómaketteket készített például, és a királynak egy igen pontos zsebórát), szépen festett, egész jól orgonált és énekelt, de tudományos körökben azzal vált híressé, hogy a híres Robert Boyle asszisztenseként a kor legjobb kísérletezője lett.
29 éves korában kiadta legjelentősebb művét, a Micrographiát. A könyv 1665 végén jelent meg, amikor Londonban éppen tetőfokára hágott a város lakosságának szinte egynegyedét elpusztító pestisjárvány, ráadásul a következő év szeptemberében London hatalmas tűzvész martalékává vált. A csapások okozta szenvedések ellenére az emberek falták a könyvet, hamar bestsellerré vált. A kor híres krónikása, az angol parlamenti képviselő Samuel Pepys elmeséli, hogy nem tudta letenni a könyvet, amely – legalábbis szerinte – „a legzseniálisabb könyv”.
Robert Hooke az 1660-as évek elején összetákolt egy mikroszkópot. Nem ő volt, aki feltalálta a műszert, és előtte már mások is használták kutatásokra. Például Malpighi már jelentős felfedezéseket tett a vérkeringéssel kapcsolatban, és Anthoni van Leeuwenhoek, egy holland textilkereskedő pedig a saját maga által készített 200-300-szoros nagyításra képes mikroszkópjával a világon először megláthatta, hogy egyetlen vízcseppben is parányi lények sokasága mozog. De Hooke munkája fordította a tudósok és általában az emberek figyelmét a mikrovilág felé. Ez az úttörő könyv, amelyről Geoffrey Keynes XX. századi sebész és író azt mondta, a tudomány történetében valaha is megjelent legfontosabb művek között kell számon tartani, egy teljesen új világot tárt fel a természet kutatói előtt.
Egy másik, kevésbé ismert tudós, akinek a munkássága nélkül Darwin nem alkothatta volna meg az evolúció elméletét, John Ray volt. 1627-ben született az Essex grófságbeli Black Notley falucskában, a helybeli kovács harmadik gyermekeként. Azért még Oliver Cromwell korában sem nagyon fordult elő, hogy egy vidéki mester fiából cambridge-i professzor lett, már önmagában ez a tény is bizonyítja, hogy kivételes emberről van szó. Mivel a családja nem volt képes vállalni az egyetemi oktatás költségeit, az egyetemi évei alatt – akárcsak Newton – szolgaként tartotta el magát, ami egyáltalán nem volt kellemes dolog, hisz a kötelességei közé tartozott például „gazdája” éjjeliedényének a kiürítése is. Még ilyen körülmények között is évfolyamelsőként végzett, és rögtön a híres Trinity kollégium tanára lett. Itt élve azzal a lehetőséggel, hogy a professzorok az egyetemi kötelezettségeik teljesítése mellett azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak, komolyan belemélyedt a botanikába. Először arra figyelt fel, hogy nincs egy valamirevaló rendszer, amely szerint a növényeket be lehetne sorolni, és elhatározta, hogy saját osztályozási rendszert alakít ki. 1660-ban publikálta első ilyen jellegű könyvét, a Cambridge Catalogue-ot, amelyben leírta az egyetem környékének növényvilágát.
1662-ben két társával Anglia nyugati részére utazott, hogy „eredeti” formában tanulmányozhassa az ottani flórát és faunát. Nem véletlenül emeltem ki az „eredeti” szót… Ray előtt a kevés természetkutató tipikus szobatudós volt, akik kizárólag a könyvekre és a múzeumokban megőrzött egyedek vizsgálatára hagyatkoztak. Ray úttörő jelentőségű meglátása az volt, hogy az élő fajok formáinak és életmódjának megértése szempontjából alapvető jelentőségűek az élőhelyükről és környezetükről a helyszínen szerzett ismeretek.
Egy többéves európai utazás alatt – amelynek során ugyanazokkal a társakkal bejárták Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Svájcot, Olaszországot és Németország egyes részeit – hatalmas mennyiségű mintát, rengeteg vázlatot és megfigyelt adatot gyűjtött be, és Rayben lassan kialakult egy átfogó kép az élővilágról. Élete utolsó 25 évében az összegyűjtött adatokat rendszerezte, kiadott több könyvet, többek között a nagyszabású History of Plants című háromkötetes munkáját, amelyben több mint 18 000 növényt mutatott be, amelyeket alakjuk, elterjedésük és élőhelyeik alapján csoportosított. Ebben a könyvben vezette be a szó ma is használatos értelmében a faj fogalmát. Ray volt az, aki mindenki másnál jobban törekedett arra, hogy a botanikát és a zoológiát tudományos alapon tárgyalja, rendszert és logikát hozva az élővilág kutatásába, ahol mindaddig a káosz volt az úr.

Nagy Péter

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.