Ismeretlen régi mű új köntösben

67

Losteiner Leonárd műveire sokan hivatkoznak a Székelyföldet, ezen belül Csíkot ismertető munkákban, kiadványokban, de mindeddig nem sok olyan kötet forgott közkézen, amely az eredeti kéziratokat, esetenként ezek magyar fordítását tartalmazták volna. Mohay Tamás néprajzkutató, szociológus, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) docense, a Néprajzi Intézet vezetője több munkát közölt Csíksomlyóról. Legújabb, megjelenés előtt álló kötete Losteiner Leonárd egyedüli magyar nyelvű művének átiratát és reprint változatát tartalmazza. A kiadványról, annak létrejöttéről Sarány István kérdéseire válaszolva számol be.

07_Img2005-05-14-0199

– Honnan az ötlet, az igény, hogy a tudós szerzetes Istennek kincses tárháza, mely a csíksomlyai csodálatos Szűz Mária képénél rég üdőtől fogva osztogattatik című munkája napvilágot lásson?

– Losteiner Leonárd nevét Tánczos Vilmostól hallottam először egy régi pünkösdi találkozásunk alkalmával a Szék útján, aztán Daczó Lukács és Márk József atya is úgy emlegették, mint aki a régi időkben a legtöbbet tudta Somlyóról. Később, amikor a búcsújárás múltjával foglalkoztam, sokszor találkoztam hivatkozásokkal a kéziratos latin műveire. Kiderült, hogy az ő írásai sokáig elsődleges forrásnak számítottak, mert nála lehetett olvasni a legteljesebb összefoglalásokat, a legrészletesebb leírásokat. Feltűnt, hogy tőle magától semmi sem jelent meg, viszont azok, akik műveiből merítettek, sokat idézték, mégpedig gyakorta úgy, mint a végső tekintélyt. A 19. századiak közül a ma is alig ismert Erős Ferenc Modeszt ferencestől Benkő Józsefen és Orbán Balázson keresztül a 20. századi Boros Fortunátig és Benedek Fidélig elég hosszú a névsor. Zavart, hogy nem mindig lehetett tudni, az idézetek valódi fordítások, tartalmi kivonatok vagy csupán jegyzetek. Egy idő után érdekelni kezdtek az eredeti kéziratok, és nagy hálával tartozom József atyának, hogy ezeket először 1998-ban kézbe vehettem a somlyói rendházban. Láttam, hogy itt egy rendkívül kitartó, nagy összefoglalásra képes ember munkáját tartom a kezemben, akinek a figyelme mindenre kiterjed, és amellett, hogy elmerül a részletekben, a nagy egészre is fogékony. Aztán megtudtam, hogy Sávai János szegedi teológiatanár már dolgozik az egyik testes kötet fordításán, s egy időre nyugodt lehettem, hogy az majd csak elkészül. Nem így történt, ez a munka sajnos abbamaradt. Mindezek után talán érthető, hogy amikor 2006 elején a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kézirattárában kezembe került egy magyar nyelvű kézirat, amire a cím után azt írták fel, hogy „gyűjteménye P. Losteiner Leonárdnak”, izgatott lettem. A véletlen hozta úgy, hogy néhány hét múlva József atya Somlyón mutatott egy másik kéziratot, amit nemrégen kaptak vissza több évtizedes lappangás után, és amelyről kiderült, hogy a szövege megegyezik a kolozsvári példánnyal. Mindkét szöveget leírtam, s innen kezdve már „csak” a kedvező alkalomra kellett várni a kiadásra. Nagyon jó, hogy ez mostanra az erdélyi ferencesek nagylelkűsége folytán az 500 éves kegyszobor jubileumi évének kapcsán elkövetkezhetett.

– Kicsit helyezzük el időben Losteinert: mikor élt és alkotott, és mi jellemezte annak a kornak a történelemszemléletét, történetírását? Mennyire gyakoriak az abból a korból származó, a térségünkről szóló feljegyzések és mennyire hitelesek azok?

– Losteiner 82 évesen halt meg 1826-ban. Ma már többen vannak az idősek, de akkoriban ez a magas kor ritkább volt. Gondoljuk meg: 65 évig volt ferences, 58 évig felszentelt pap, mégpedig hűséges életű, hivatásának élő ember. Az ő életében, 1744-től kezdve igen nagyot fordult a nagyvilág, a magyar és az erdélyi világ, és a ferencesek világa is. Nyugodtan mondhatjuk, hogy korfordulón élt, és idős korára csaknem elsüllyedt az a múlt, ami a fiatal- és a férfikorát jelentette. Losteiner hosszú időn keresztül, 1790-ig a rend kolozsvári főiskoláján tanított, ami akkoriban legelsősorban azt jelentette, hogy a lelkipásztori munkára alkalmas szerzeteseket képeztek. Ez időben írta meg nagy műveit. A tudományok művelése önmagukért akkor még egyáltalán nem volt érdekes, a históriának éppúgy, mint a bibliaismeretnek csakis a lelkipásztori cél adott értelmet és létjogosultságot. A humán tudományokban majd csak fél évszázaddal később bontakozik ki a módszertani tudatosság, és majd csak száz év múlva, a pozitivista korszak hoz a maihoz már hasonló szigorúságot abban a tekintetben, hogy mit lehet komolyan venni és mit nem. Nem volt még sem forráskritika, sem a későbbihez fogható filológiai tudatosság. Régi írásokat persze Losteiner előtt és után is használtak, de még nem számított kivételesnek, hogy ami onnan hiányzik, azt saját elbeszéléssel egészítik ki; az sem, hogy régi okleveleket hamisítanak, ahogy azt például a torockóiak tették annak érdekében, hogy a saját kiváltságos eredetüket bizonyítsák. Máskor egész könyveket találtak ki, megírtak „régi” krónikákat, idéztek nem létező művekből. Egész Európában így volt ez, gondoljunk csak arra, hogyan „találta ki” a skót Macpherson a régi kelta költőt, Ossziánt a műveivel együtt…

– A könyv bevezető tanulmányából kiderül, hogy Losteiner művei kéziratban maradtak, munkássága pedig nem volt ismert – s így elismert sem – a Ferenc-renden kívül. Ennek mi lehetett az oka?

– Két egyszerű okát látom ennek: Losteiner művei egyenként sok száz oldalasak és latinul vannak. Noha a ferenceseknek volt nyomdája Csíksomlyón, ekkora művek kiadása igen megterhelő lett volna, és igen kevesen tudtak volna velük mit kezdeni. Az egész korban nagyon sok latinul írt nagy mű maradt kéziratban: gondolhatunk akár a korábbi Bél Mátyásra, akár a kortárs Tessedik Sámuelre vagy Benkő Józsefre, akinek Transylvania Specialis című műve ugyancsak kétszáz évvel a születése után jelent meg. Losteiner után pedig a magyar nyelvű tudományosság kibontakozása következett Erdélyben is, Magyarországon is. A világ haladt előre, kitalálták az evolucionizmust, a romantika és a forradalmak korában lassan egyre kevesebbet számított az, ami régi. Érdekes, hogy ugyanekkor fordulnak Európa-szerte a régi stílusok felé, rendbe teszik a gótikus templomokat és historikus stílusban emelkednek épületek.
Losteiner saját nemzedékének, majd a következő háromnak ezen túl azt is meg kellett érnie, hogy a rend létszáma radikálisan lecsökkent: egyszerűen nem volt ember a korábban magas szinten és rutinszerűen ellátott feladatokra, nemhogy a tudományok művelésére. Emiatt is épült olyan nehezen és lassan az új, ma is álló csíksomlyói kegytemplom, emiatt sorvadt el a nyomda működése, emiatt szorultak ki a ferencesek a saját iskolájukból annyira, hogy át kellett adniuk egyházmegyei fenntartásba, és bele kellett menniük, hogy beköltözik Csíkszeredába. Nemcsak a könnyen hivatkozható pénzhiány, hanem a szervezni, közbenjárni tudó, átfogó ismerettel rendelkező, hivatásuknak élő emberek hiánya is közrejátszott mindebben. Ami pedig a most kiadott kéziratot illeti, itt nem tudok másra gondolni, minthogy egyszerűen elkallódott valahogy, nem eléggé figyeltek oda a sorsára. Pedig ezt könnyű lett volna kiadni, magyarul van, kézbe vehető, áttekinthető a terjedelme, mégis nyoma veszett valahogy. Érdekes, hogy a somlyói példányon kívül három példánya van közkönyvtárakban: Kolozsvárott, Esztergomban és Budapesten (utóbbi eltűnt az OSZK-ból 1945-ben). Nem tudjuk, hogyan kerültek oda, de az, hogy ott vannak, azt jelzi, hogy mintegy kikerültek azok kezéből, akik igazán a gondját viselhették volna a mű további sorsának.

– Jelen kötet Losteiner egyetlen magyar nyelven írt munkájának átiratát és eredetijét egyaránt tartalmazza. Milyen gondokkal szembesült a szöveg átírása alkalmával?

– Természetesen voltak olvasási nehézségek, amit bárki megérthet, aki a hasonmás kiadást kézbe veszi: elsőre még nem fogja tudni folyékonyan olvasni, aztán persze élvezheti. Neveket, bibliai hivatkozásokat többször csak kollegiális segítséggel lehetett megfejteni. 1810 körül még nem volt a mai értelemben vett helyesírás, a központozás nagyon eltért a maitól, emiatt olykor a kiolvasott szavak értelmes tagolása okozott gondot. A füzet váltakozóan több kéz írása, mindegyik kicsit másképp „ront”, mindegyiket meg kell szokni. A bibliai idézetek Káldy György magyar szövegét hozzák, de a hivatkozások a latin Vulgatára utalnak: némelyik egyszerűen nem volt a helyén, mert Losteiner korában például Eszter könyve még tartalmazta azokat a szakaszokat, amelyeket későbbi kiadások már betoldásnak tartottak és kihagytak. Mindez sok élvezetes „rejtvény” megfejtésére adott lehetőséget.
Az átírás azért nem egyszerű, mert a mai olvasó másképp ír és olvas, mint a kétszáz évvel ezelőtti. Ha az eredetivel mindenben pontosan megegyező szöveget nyomtattunk volna ki, az ma sokkal nehezebben lenne érthető: megzavarnak a nagybetűk, a központozás teljes következetlensége, az ékezetek gyakori hiánya, a helyesírási következetlenségek, egybeírás, különírás, elválasztás, idézetek, rövidítések és hasonlók. Az átírás során ezért a szöveget a mai olvasó számára érthetővé kellett tenni úgy, hogy az eredeti se változzék meg lényegesen. Ezt hívják manapság „hangzáshű” átiratnak: ilyenkor semmit nem változtatunk az eredeti szöveg hangzóin (akár még annak következetlenségein sem), de a mai normáknak megfelelően alakítunk minden mást. Így megmaradnak az archaizmusok, a szófűzés, a szószerkezetek és a nyelvtani szerkezetek, és ha nem is „úgy”, de „azt” olvashatjuk, ami a kéziratban van.
Az átírást is, a kiolvasást is sokban segítette a későbbi, jobban olvasható kolozsvári másolati példány. A harmadik, esztergomi példányból viszont az derült ki, hogy a somlyói példány másolója több helyen is kihagyott szavakat és sorokat. Amíg ezt a példányt nem láttam, addig sokat bajlódtam azzal, hogy mivel kellene kiegészíteni értelmetlenné vált mondatokat. Szerencsére a Főszékesegyházi Könyvtár munkatársainak segítségével az utolsó pillanatban elhárultak ezek a nehézségek.

– Ön több néprajzi, szociológiai és történelmi munkájában foglalkozott Csíksomlyóval, Somlyó csodájával, választ keresve arra a titokra, hogy mi késztet évenként hatalmas zarándoktömegeket arra, hogy felkerekedjenek és a Boldogasszony csodatevő szobra elé járuljanak? Mivel egészíti ki jelen kötet eddigi tapasztalatait, következtetéseit?

– Ez a kétszáz éves kézirat megmutatja azt, milyen nagy tisztelet övezte Szűz Máriát 1800 körül és az azt megelőző évszázadban. Sok csodás gyógyulásról, közbenjárásról, különös jelenségről olvashatunk itt, és bár ezek a történetek nagyrészt ismertek voltak Losteiner latin nyelvű munkáinak közvetítői révén, most mégis első kézből, mintegy a forrásnál láthatjuk a tisztelet kifejeződését. A Mária-tisztelet Somlyón a kegyszobor körül összpontosul, és ennek van egy jól ismert „tömegvonzása”, de az emberek fohászkodása, rágondolása valójában sosem a szobornak szól, hanem annak, akire a szobor rámutat: arra az egyetlen nőre a világtörténelemben, aki áldott volt, mert méhébe fogadhatta a világ Üdvözítőjét. Ha manapság tiszteljük a gyermeket váró nőket, legalább annyira tisztelhetjük azt az egyet, aki a keresztáldozatot vállaló Krisztust világra hozta. Sok minden változott Losteiner kora óta ebben a tiszteletben: mást gondolunk a csodákról, mást tartunk egyáltalán csodának, mást mondunk el nyilvánosan és mást tartunk meg magunknak vagy szűkebb körben. Éppen ezért nagyon érdekes azt olvasni, hogy ükanyáink ükanyái és ükapái mi mindentől szenvedtek, mi mindentől szabadultak meg az imádság által, mi mindent köszöntek meg: Máriának és rajta keresztül az Úristennek. Szép számmal láthatunk mindenféle embert, nőket, férfiakat, fiatalokat, nemcsak testi, hanem lelki bajokkal küzdőket is, székely nemest, vámhivatalnokot, katonatisztet (mindenki visszakereshető a névmutatóban) csíki falvaktól Gyergyóig, Gyimesig, egész Nagyváradig. Amilyen távol vannak, olyan közel is kerülhetnek ma hozzánk, ha kicsit megpróbáljuk beleélni magunkat a hitük természetébe.

– Hogyan fogadják az erdélyi szakmai és egyházi körökben a Magyarországról érkezett kutató érdeklődését, munkáját, annak publikációkban megjelenő eredményeit?

– Azt remélem, hogy ezt a kötetet is sokan fogadják majd érdeklődve. 2009-ben megjelent könyvem a csíksomlyói búcsújárás történetéről, hagyományairól és eredetéről talán inkább szakmunka volt, kevés helyen lehetett hozzáférni. Ez némiképp megmagyarázza azt, hogy csak ketten írtak róla ismertetést, és egyházi körökből csak közvetett visszajelzéseket kaptam. Az is igaz, hogy néhány év alatt vagy negyven helyen hivatkoztak rá, és a mai napig váratlan helyeken (akár internetes fórumokon is) találkozhatom mások ajkán a saját mondataimmal. Más írásaim pl. a kolduló ferencesek moldvai körútjáról, a bukarestiek vagy a csíkszentgyörgyiek somlyói búcsújárásáról, a labarum belsejében megörökített egykori gimnazistákról, akik a kikerüléskor végigvitték ezt a szép jelvényt szinte ismeretlenek maradtak.1 Elgondolásaim talán ösztönzőleg hatottak másokra abban, hogy átgondolják saját álláspontjukat és új érveket találjanak. Való igaz, hogy aki messzebbről jön, mindent kicsit másképp lát, de ez fordítva is így van: aki messzire megy, az is mást és másképp lát. Addig jó, amíg a párbeszédnek nem állják útját gyors ítéletek, a saját igazunkhoz való görcsös ragaszkodás, és amíg az őszinte érdeklődés megmarad egymás iránt, egymás nézete, felfogása, tapasztalata iránt. Csak ez mutathatja meg mindnyájunknak azt a „mindennél kiválóbb utat”, amelyről a Korintusban élt híveknek Szent Pál ír az első levelében, amikor az egymás közötti túlságosan is emberi versengést szeretné a helyes mederbe terelni (1Kor 12,31 skk). Mivel erős meggyőződésem, hogy a néprajz a megértés tudománya, hiszem, hogy a tudomány saját eszközeivel is sokat tehetünk ezért.

1. Csíksomlyói kolduló ferencesek Moldvában 1858–59-ben. In: Imádságos asszony. Erdélyi Zsuzsa köszöntése. Szerk. Czövek Judit. Budapest, EFI, 2003. 168–189.
Bukaresti magyarok a csíksomlyói búcsúban. Acta Siculica 2007. 677–696.
Ki vitte a labarumot a csíksomlyói búcsúban?: Történetek és arcképvázlatok (1873–1949) . In: Borsodi L László, Bara Katalin, Barabás Gyöngyvér, Juhász-András Réka (szerk.): A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium Évkönyve a 2009–2010. tanévről. Csíkszereda, 2011. 241–262.
Adatok a csíkszentgyörgy-bánkfalviak csíksomlyói búcsújárásához. In: Kothencz Kelemen (szerk.): Határjelek és hagyásfák: A hetvenedik életévébe lépő Bárth János tiszteletére írott tanulmányok. Baja, 2014. 634–645.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.