Irányt mutató szavak

141

Már ötven éve?! Na jó, nem mondom, hogy mintha most lett volna, de néhány emlékfoszlány előjön a Hargita alapítása körüli időszakból. A megyésítéshez kapcsolódó tüntetésről éppen a Hargita Népében olvasott visszaemlékezések hangulatokat, hangokat hoztak elő a múltból: az iskolából hazafelé tartó gyerekként a gyülekező emberekre való rácsodálkozást, délután pedig a hó ropogását a nagy hidegben, ahogy átkeltünk a parkon a pártszékház felé haladva, az emberek elszántságát, ahogy az „Udvarhelyre nem megyünk…” rigmust kiabálták. Szinte hallom, ahogy a tömeg felmorajlott, amikor az üveges lépcsőházban valaki le- vagy felment a lépcsőn. (Ez eszembe jutott akkor is, amikor a Hargita Népe munkatársaként először mentem fel én is azon a lépcsőn, a munkahelyemre igyekezve.)

Bálint András

De térjünk vissza a Hargitához. A megyésítés egyik hozadéka volt a lap alapítása. Ebből akkor nem a lap jelentősége érintett meg, hanem egy barátság kialakulásának az élménye. Frissen került Szeredába Kolozsi Márton, aki nekem elsősorban nem főszerkesztő-helyettest jelentett, hanem azt az embert, akit családjával együtt hamarosan erős szálak fűztek hozzánk. De a felnőttek beszélgetéseiben mindennapos téma volt az újság is, és azt már gyerekként megértettem, hogy a Hargita igyekezett a körülményekhez képest, és azok ellenére értéket közvetíteni, a sorok között üzenni az olvasóknak. Aztán évente jó volt kézbe venni a friss, nyomdaszagú és – a barátságra való tekintettel – díszkötésű Hargita Kalendáriumot, amely mindig sok jó olvasnivalót tartogatott. Még most is megvannak.
Sok-sok év telt el, amíg a nyolcvanas évek második felében korrektort kerestek az újsághoz. Az Albert Antal főszerkesztőhöz és a szerkesztőség néhány tagjához fűző baráti és rokoni kapcsolat pedig felvillantotta a reményt, hátha gyergyói tanári munkahelyemet felválthatom a Hargitával. Következett egy hét gyakorlatozás, majd a pofon: „felülről” nem engedték az alkalmazásomat. Ezeket azért nem lehet elfelejteni. Minthogy azt sem, amikor 1990. március 19-én, a marosvásárhelyi eseményekről szóló elkeserítő hírekkel egyszerre kaptam a hívást, ismét van szabad korrektori állás a Hargitánál, jelentkezhetek, áprilistól kell munkába állni. A hazahívó szó erősebb volt a rosszat ígérő események miatti ijedtségnél, a jövőt bizonytalanná tevő szörnyűségeknél.
Szinte még bele sem jöttem igazán a korrektori munkába, tanultam a nyomdából kapott levonatokon a hibák javítását, amikor Bálint András arra kért, írjak a pünkösdi búcsúról. Nagy élmény volt az első „szabad” búcsú, ki kellett használni minden pillanatát, beleértve a virrasztást, a vasárnap reggeli napfelkeltét is. Intenzíven éltem át mindazt, ami akkor Somlyón történt. A feladat pedig feladat volt, akkor is, ha egész éjszaka fenn voltam, azt is mondhattam volna nagyképűen, gyűjtöttem, az anyagot. Az írást várta Bálint András, reggel neki kellett fogni a munkának. Szinte egy szuszra vetettem papírra egy-egy pillanat, egy-egy dallam, egy-egy arc nyújtotta élményt. Félve adtam át az eredményt, vajon mit szól hozzá Andris. Nem adta vissza, nem kért javításokat, nem kritizálta, leközölte úgy, ahogy volt. És hamarosan átkért a kulturális rovathoz, amelyet ő vezetett. A huszonhárom év újságírói pályafutásom legszebb időszaka volt az a közel négy év, amelyet Bálint András „szárnyai alatt” töltöttem. A munkahelyi, szakmai biztonságot jelentette. Tudtam, tudtuk többen is, Andris mellett nem nagyon sülnek el bakik, a kérdéses dolgokat magabiztosan teszi helyre, tudása és tehetsége biztos támpontot nyújt minden helyzetben. Igényességét, a szakma iránti mélységes tiszteletét és alázatát példaként kellene mindenki elé állítani, aki újságírásból szeretne megélni. És mások elé is. Mert nemcsak újságíróként, szerkesztőként mutatott követendő mintát, hanem emberként is. Igaz, arra sosem gondolt, hogy ő példakép lehetne. Végezte a dolgát legjobb belátása szerint, és megkövetelte mindenkitől a pontos, igényes munkát. Nagyokat kacagott, humora sok felhőt el tudott fújni, de nagyokat veszekedett is. Ha igazságtalansággal találta magát szembe, akkor, szikrázott, rittyegett, ordított. Sokszor elmondtuk, ő volt az újság két lábon járó lelkiismerete. Valahogy úgy történt, hogy mindig a fiatalok védelmére kelt, őket egyengette, támogatta, próbált szárnyakat csatolni a hátukra. Az újság alapító csapatának tagjaként szívén viselte a Hargita Népe sorsát, és fontos volt neki az is, hogy mi lesz a munkaközösséggel. Igen, a szívén viselte… Annyira, hogy a szíve egy idő után már nem bírta a terhelést… Nekünk pedig, akiket nemcsak kollégaként, de barátként is támogatott, távozása után fel kellett nőnünk, felnőtté kellett válnunk a szakmában. Hát ezért nem lehet Bálint Andrást elfelejteni, ezért kell szólni róla az ötvenéves évforduló kapcsán is.
Tényleg régen született a Hargita, annak is jó ideje már, hogy nevet változtatott, Hargita Népe lett belőle. De ez az utóbbi huszonvalahány év azért tényleg nagyon hamar eltelt, és Bálint András irányt mutató szavai mintha tegnap hangzottak volna el. Mégiscsak olyan, mintha most lett volna.
Takács Éva

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.