Indiai kultúrsokk 58. – Átértékelt fogalmak

51

A szubkontinens legnagyobb mecsetéhez viszonylag közel állt Ódelhi másik régi és híres, mára emblematikussá emelkedett épülete, a Vörös Erőd, amelyet 1639-ben kezdtek el és 9 évig építették. Az óriási, díszes Láhauri kapu a vár főbejárata. Tetején lengedez az állam zászlaja. Aki ide belép, előbb egy válogatott szuveníreket kínáló, Cshattá Csauk nevű fedett piac közepén találja magát: árujuk leginkább féldrágakövekkel kirakott zsírkő és márvány istenszobrocskákból, tálakból, féldrágakő kupákból, intarziás képekből, plakettekből, mindenféle minőségben és mennyiségben található ékszerből és elképesztő gazdagságban kiállított táskákból állt. Ahogy átjutottunk a piacon, a robusztus falak árnyékában elénk tárult a gyepes udvar az uralkodói rezidenciára jellemző és az addigra már megszokott épületekkel megszórva: paloták, kihallgatási termek és mecset, azaz a császári lét kőbe, márványba, csillogásba ágyazott nyilvános és magánterei. Legszebb volt a magánkihallgatások fehér márvány terme, melynek díszítése sokban hasonlított a Tádzs Mahaléhoz, hisz lényegében egy tőről fakadt: a bőséges faragott díszítést helyenként színes, féldrágakőből készült virágmotívumos berakások teszik a szó minden értelmében színesebbé. A közelében, de kissé különállón helyezkedik el a küllemben, díszítésben nagyon illeszkedő, épségben fennmaradt Móti Maszdzsid, azaz a Gyöngy mecset: ezt Aurangzeb (Sáh Dzsáhán fia, mint már említettem valahol) építtette 1659-ben.
Ódelhi a Mogul Birodalom központja volt 1857-ig, amikor elűzték az utolsó iszlám uralkodót. Ezért is vált az indiai nemzettudat szimbólumává és maradt az mai napig. Itt húzták föl először az indiai zászlót 1947. augusztus 15-én, az ország függetlenné válásának napján.
Látogatásaink alatt és ennek következtében – mivel most, írás közben sem csoportosítottam át az emlékeimet – a beszámolómban is visszafelé haladunk az időben. A régi városban ugyanis megmaradt az Első Delhi Szultánátus idejében emelt épületek néhány, részben romos, de mindenképp különleges és impozáns darabja. Méhrauli volt az a kis település, melyet az alapító Kutubuddin Ajbak rabszolga-generális 1206–1210 között átalakított a maga és vallása szája íze szerint. A nagy foglalásnak 27 hindu és dzsaina templom látta kárát, melyeket az új vezér leromboltatott, hogy darabjaikból felépíttesse a Kuvát-ul-Iszlám mecsetet és az ötszintes, 72,5 méter magas győzelmi tornyot, a Kutub Minárt. Ez utóbbi ma is a világ legmagasabb téglából készült minaretje, színes, faragott és valóban nem mindennapi látványt nyújt. A mecset eléggé romos formában maradt fönn, egy dzsaina templom néhány gyönyörű oszlopával egyetemben. Az együttes másik különleges darabja egy délceg vasoszlop, állítólag Visnu dicsőségére emelt zászlórúd, mely a világ egyik első kohászati emléke, és a 380–415 között uralkodó II. Csandragupta állíttatta föl. Különleges minőségét bizonyítja, hogy nemcsak az iszlám pusztítását élte túl, de a rozsda több mint másfél évezred után sem kezdte ki!
És talán itt a helye, hogy miközben már az úti beszámolóm vége felé járok, az Indiával kapcsolatos irodalmi élményeimből is szemelgessek, hisz van, aki-ami kifejezetten kötődik az előzőekhez. Itt elsősorban Salman Rushdiera gondolok, aki Bombayből származik ugyan, de szinte egyszerre született a független Indiával, és az egyik, ha nem a legnagyobb kortárs muszlim író. Igaz, hogy a török Orhan Pamuk kapott már Nobel-díjat, de Rushdiet is évek óta a várományosának tartják. Világhírnevét „Az éjfél gyermekei”-nek köszönheti, mely a független India történetét meséli el a maga eredeti szemszögéből és mágikus realizmusként meghatározott stílusával. Ez utóbbit igazából csak akkor értettem meg, miután megjártam nemcsak Indiát, de Mexikót is. Ám annak ellenére, hogy mára másként érzékelem azt a különleges hangulatot, irracionális elemekben és logikátlanságokban tobzódó fantasztikus világot, amely ott kavarog akár Rushdie, akár a stílus megteremtőjének, Garcia Marqueznek a műveiben, megszeretni nem tudtam. Ezzel együtt úgy érzem, hogy az ország valósága és az írói stílus elég jól magyarázzák és értelmezik egymást, amit nem mondhatok el az európai mágikus realistákról, de ez már egy egészen más kérdés. Tény, hogy India kusza világának megismerése után át kellett értékelnem fogalmaimat az időről, rendről, vallásról, hitről, sőt ezekkel párhuzamosan valamilyen értelemben még az élet értelméről és céljáról vallott elképzeléseimet is. Indiában lépten-nyomon azt tapasztaltam, hogy az időről szinte nem vesznek tudomást: nincsenek betartandó időpontok, és ha vannak, senkit sem érdekelnek igazán, vagy, mint az író megállapítja: mit is mondhatni egy olyan népnek az időérzékéről, amely a „tegnapot” és a „holnapot” egy és ugyanazon szóval fejezi ki?

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.