Indiai kultúrsokk 44. – Unalmas szafari és szegény gazdagok

53

Tizenharmadik napunk hajnalban és álmosan, de kíváncsian is a Panna Tigris Nemzeti Parkban tett látogatással kezdődött. Autóbuszunk vitt a bejáratig, ahol nagyon szép és újszerű, lehajtható tetejű dzsipek vártak, mindegyikben külön utaskísérővel, készen arra, hogy megvédje az ártatlan turistákat India vérengző ragadozóitól, amelyek meglátogatására igyekeztünk, mint a rezervátum neve is mutatta: a tigris lévén az ország nemzeti állata. Köztudomású ugyanis, hogy India egyik nevezetessége, s hogy benne az elefántok, antilopok és orrszarvúk mellett tigrisek, oroszlánok is élnek. Mint ahogyan az is tudvalévő, hogy ezeket a vadakat eléggé kiirtották az orvvadászok és védelmük mai napig sem kellőképpen megoldott, bármennyire is igyekeznek ezt államilag szabályozni: az értük kapott tetemes pénz és a következetlen ellenőrzés nem sokat változtatott a helyzeten. Mondanom sem kell, hogy a rezervátumban egyetlenegy sem került elénk: a lelkes és kissé mesterkélten lelkendező vezetőink kénytelenek voltak beérni azzal, hogy ijedten mutogatták egyik-másik fa oldalán, hogy íme, ott láthatók a tigris félelmetes karmainak nyomai, és bármelyik pillanatban fölbukkanhat… de nem volt szerencsénk megijedni tőle. Úttalan utakon hordoztak a hatalmas, 543 négyzetkilométeres parkban, mely november végén bizony már csak félig volt zöld: száradt fű és helyenként ritka lombú fák fogadtak. Mindössze néhány majom kergetőzött az ágakon, kevesebb, mint ahányat az utcákon és épületeken láttunk. Egy-két kisebb pettyesszarvas-társaság bukkant föl békésen legelészve, nem zavartatva magát az arra haladó autóktól, szép látványt igazából csak egy tó nyújtott, amelyet a leírás alapján valamerre egy vízesés táplált (azt nem láttuk) és melyből néhány vékony, elszáradt fa nyújtogatta kecsesen ágait, egyiken egy élénkkék jégmadárral.
Nemhogy élvezetet nem nyújtott a földutakon való, lényegében értelmetlen autózás, hanem egyenesen untatott, hisz egykoron szenvedélyesen, mostanában már annál mértékletesebben vadászó férjemmel volt lehetőségem megtapasztalni nemcsak a nappali vadont, hanem azt is, milyen az éjszakai erdő, ahol a hold meghökkentően élesen világító ezüstkorongja előtt jelennek meg annak lakói: szarvasok, őzek, vaddisznók. Sőt medvelesből is volt szerencsém figyelni, ahogy ezek a hatalmas állatok komótosan kiszedegetik és jó étvággyal elfogyasztják a magasra kirakott ételt, gyakran szigorúan betartva a jól kialakított hierarchiai sorrendet. Előbb a legerősebb, amelynek egy mordulása is elkergeti a többit, majd ha ő jóllakott, akkor jöhet az utána következő, aztán rendre mind a sorban elfoglalt helyük szerint. Az már csak hab a tortán, hogy a telkünkön is meglátogatnak a nyulak, néha egy-egy őzike, de láttunk ott már medvenyomokat is.
Szerencsére a többiek sem voltak különösebben elragadtatva ettől a látogatástól, meg is éheztünk, ezért még egy-két dzsip társaságában elindultunk „hazafelé”. Telefonon térítettek vissza a kijárathoz, ahol közben a többiek is megjelentek azzal, hogy a program szerint meg kell látogatnunk még egy másik rezervátumot vagy ennek egy másik részét – már nem emlékszem pontosan. Arra ellenben igen, hogy bármennyire bizonygatta Asini és Nóra is a ránk váró gyönyöröket, mi leszavaztuk és visszavitettük magunkat a khadzsuráhoi szállodánkba, ahol várt a finom reggelink.
Khadzsuráhóban még egy tanulságos látogatásunk volt: végigjártuk magát a falut, a kissé kirakatfalut, és láttuk gyakorlatban mindazt, amiről hallottunk vagy olvastunk eleddig. Természetesen – mint minden mutogatnivaló helyen – itt is egy kissé rendezettebb, gondozottabb faluval találkoztunk, mint amilyeneket néha autóbuszból megpillantottunk, de a lényeg azért benne volt. India alapjában ma is faluközösségekbe szervezett ország: egy 2000-es adat szerint 550 ezer faluban él a lakosság 70 százaléka, ami Észak-Indiában, ahol mi jártunk, különösen érvényes, mert ez az ország gazdaságilag kevésbé fejlett része.
A falucska talán még a megszokottnál is színesebb, és csodálatos módon néhol frissen meszelt házai mellett viszonylag tiszta is volt: az utcákat felseperték, még ha a szemetet csak az út melletti gödörbe is hajították, illetve a falu végén gyűjtötték össze, ahol a békésen folydogáló szennylével alkotott eléggé szagos csendéletet.
A legbarátságosabban a brahminok – azaz a legmagasabb kasztba tartozók – házainál fogadtak, melyek a legszínesebbek voltak, s ahol egy vagy több asszonyság állt a kapukban és kedvesen invitáltak, hogy nézzük meg a házukat, amely bár viszonylag gondozott, mégis nagyon szegényes volt: igen kevés bútorral, pléhkályhával és egyéb apróságokkal berendezett, élénk színűre festett apró szobákkal, aránylag tiszta, felsepert belső udvarral fogadott. Nyugodtan fotózhattunk, sőt biztattak is erre, aztán amikor jöttünk kifelé, akkor magától értetődő mozdulattal tartották elénk a kezüket a fizetségért.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.