Így köszöntek régen

27

Alászolgája! – köszöntek egymásnak a régiek. A hűséges szolgálatvégzéshez köthető bibliai történeteket boncolgatva jutott eszembe nemrég a ma már teljesen archaikusan csengő, kikopott köszönésmód. Felidéződött bennem az is, hogy talán még olyan kontextusban is hallottam idősebbektől, hogy „Na, ez el van intézve!” Azaz, ha valami végérvényesen elromlott, valami végképp félresikerült, ha valamilyen helyzeten már nem lehetett segíteni, azt mondták, hogy: „Alászolgája, ennek annyi!”
Mindenképpen érdekes az, hogy mi módon kopnak ki a köztudatból jól bevett kifejezésmódok, köszönési formulák, amelyek mögött egykor igazi tartalom volt. Utánanéztem ugyanis, és a Magyar Etimológiai Szótár azt írja, hogy ez a köszönési forma egészen a 20. század derekáig érvényben volt! Az is kiderült számomra, hogy a magyar „alászolgája” szóalak összevont, rövidített változata az eredetileg latin „servus humillimus domini”, azaz „az én uramnak alázatos szolgája” köszöntésnek.
Mindebből mára annyi maradt meg, hogy „Szerv(b)usz!”, szlengesebb formájában, hogy „Szia!”.
Odalett a veretes köszönés, és vele együtt a szolgálatkészség azon lelkülete is, amellyel még a 20. század közepéig önfeledten tudták egymást segíteni, a köszöntésen, felületes kommunikáción túl, tudták szolgálni is egymást az emberek. Az a gyermekkori kép jut most az eszembe, amikor nagyapámmal a falu cipészéhez vittük javításra a lábbelit. „Alászolgája!” – köszöntötte a Vár utcában lakó bőrkötényes mesterember a kis műhelyében nagyapámat. Mindketten szegények voltak. De ott és abban a helyzetben egyik a másikra utalt, egyik a másiknak mesterségével „szolgáló” minőségében állt, mint falustárs, egymással szemben… És aztán ott volt a kaláka világa is… Kölcsönösen szolgálták egymást az atyafiak. Csak most értettem meg, hogy milyen mélységet rejtett az elődök közbeszédében meghonosodott köszöntésmód.
A kereszténység egyik legmélyebb lelki gyakorlata a nemes értelemben vett „szolgálat”, a felebaráthoz való odafordulás. Mai értelemben ez az önkéntesség, a karitatív, másokat is fölemelő, nem feltétlenül anyagi haszonszerzéshez köthető munkát jelenti. A hivatásoknak mind a mai napig megmaradt ez a jellege, mert bár a hivatásgyakorlók is fizetést, javadalmazást kapnak, mégis azt mondjuk velük kapcsolatban, hogy a munkahelyükön „Szolgálatban vannak!”. Jézus arra tanítja az övéit, hogy „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki az első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!” (Mk 10.) Jó lenne ezt szem előtt tartani mindazoknak, akik Isten országa eszményét kívánják élni, munkálni.

Solymosi Alpár unitárius lelkész

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek