Húsvéti pásztorlevelek

88

Krisztusban Kedves Testvéreim és Híveim!

A Szentírás tanúsága szerint Krisztus követőit Antióchiában nevezték először keresztényeknek. (Csel 11, 26) A keresztény kifejezés a magyar nyelvben rokonhangzású a kereszt szóval, de nem abból származik. Latinul a christianus annyit jelent, mint Krisztus híve, követője.

Keresztény hitünknek két alapigazsága van:
n a Szentháromság, vagyis egy Istenben három Személy van: Atya, Fiú és Szentlélek;
n az Úr Jézus Krisztus egy Személy, de két természetben: az isteni és az emberi természetben, vagy – ahogy a hosszabb Hiszekegyben mondjuk – igaz Isten és igaz ember.
Az Úr Jézus mennybemenetelekor adta meg az apostoloknak – tehát Egyházának – az egyetemes misszió parancsát: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.” (Mt 28,19) Az Egyház a tanúja a Megváltás művének: Krisztus kereszthalálával és föltámadásával megváltotta a világot, és mennybemenetelekor helyet készített számunkra is. A keresztény ember a Feltámadás tanúja. Ezért keresztény hitünk alapja Krisztus feltámadása. Szent Pál ezt világosan tanítja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. (…) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül.” (1Kor 15, 16–20) Ugyanakkor a húsvét a legnagyobb ünnepünk. Az Ősegyházban húsvét éjszakáján a szentmisében szolgáltatták ki a hitújoncoknak a beavatás szentségeit: megkeresztelték, megbérmálták őket, és először járultak szentáldozáshoz. Így lettek nagykorú kereszténnyé. Ezért írja elő az Egyház III. parancsolata: „Évente gyónjál és legalább húsvéti időben áldozzál.” Legalább egy évben egyszer a húsvéti időben engesztelődjünk ki Istennel a szentgyónásban és a szentáldozásban. Ne feledjétek, hogy a húsvéti szentgyónás és szentáldozás hagyományos időszaka Szentháromság vasárnappal zárul.
Amikor Ferenc Szentatyánk meghirdette az Irgalmasság Rendkívüli Szentévét (mely 2015. december 8-cal, a II. Vatikáni Zsinat lezárása 50. évfordulójával, a Szeplőtelen Fogantatás főünnepével kezdődött – és 2016. november 30-án, Krisztus Király főünnepével zárul), azt is hangsúlyozta, hogy Isten irgalmasságát elsősorban a bűnbánat szentségében, vagyis a szentgyónásban tapasztalhatjuk meg. Ezért kéri Szentatyánk, hogy paptestvéreim minél gyakrabban álljanak a gyónók rendelkezésére, hogy a kiengesztelődés szentségében híveink megtapasztalják Isten irgalmasságát. A Szentatya buzdít, hogy a rendkívüli szentévben tartsunk népmissziókat, 24 óra az Úrért ájtatosságot stb., és az Irgalmasság Szentévében előszeretettel gyakoroljuk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit; fel is sorolom a Katekizmus alapján:
Az irgalmasság testi cselekedetei (Mt 25,35-46):
1. Az éhezőknek ételt adni.
2. A szomjazóknak italt adni.
3. A szegényeket ruházni.
4. Az utasoknak szállást adni.
5. A fogságban levőkért imádkozni.
6. A betegeket látogatni.
7. A halottakat eltemetni.

Az irgalmasság lelki cselekedetei:
1. A bűnösöket meginteni.
2. A tudatlanokat tanítani.
3. A kétkedőknek jó tanácsot adni.
4. A szomorúakat vigasztalni.
5. A bántalmakat békével tűrni.
6. Az ellenünk vétkezőknek megbocsátani.
7. Az élőkért és holtakért imádkozni.
Az Úr Jézus a szeretet parancsát tette meg főparancsnak: szeressük Istent, szeressük embertársunkat. Egy parancsnak nevezi, mert istenszeretetünket csak a felebaráti szeretet gyakorlásával tudjuk bizonyítani: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25, 40) – mondja az Úr Jézus. Elmondhatjuk, hogy az Irgalmasság 14 cselekedete a felebaráti szeretet gyakorlásának konkrét megvalósítása.
A keresztény ember a Feltámadt Krisztus tanúja. De tanúságunkat gyengíti a kereszténység megoszlása. Az Utolsó Vacsorán mondta az Úr Jézus: „Eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17, 22–23) Az idén is a kereszténységben Keleten és Nyugaton egy hónap különbséggel ünnepeljük főünnepünket, a húsvétot. Fölösleges vitatni, hogy melyik a helyes gyakorlat. Hosszú és bonyolult volna körlevélben időszámítási kérdéseket fejtegetni. De a tanúságtételt erősítené, ha a kereszténység legalább a húsvétot együtt ünnepelné. A Katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinat naptárreformról szóló nyilatkozatában felkínálta a keresztény testvéreknek, hogy elfogadna egy közös dátumot, egy meghatározott vasárnapot húsvét megünneplésére, de azzal a feltétellel, hogy ha minden keresztény közösség elfogadja. És itt van a nehézség: a fontos nem a dátum, hanem a tény, hogy megüljük húsvét örömünnepét…
…Ezért kívánok kegyelemteljes húsvéti ünnepeket minden kedves Testvéremnek és minden jóakaratú embernek az Irgalmasság Szentévében!

Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke

 

Krisztus a Getsemáne-kertben – táblakép
Krisztus a Getsemáne-kertben – táblakép

Máté 28, 9–15

Húsvét reggelén a sírhoz kimenő asszonyok találkoznak egy Istentől küldött személlyel, egy angyallal, aki tudatja velük a történteket. De nem az asszonyok a feltámadás igazi tanúi, hanem a katonák, akiket a főpapok rendeltek ki a sír őrzésére, mivel emlékeztek arra, hogy Jézus még életében megmondta: harmadnapon fel fog támadni.
A pontos valóságot a maga teljességében talán már soha nem tudjuk meg itt a Földön. Ami itt történt, annak egy részéről, a feltámadás mikéntjéről az őrség tagjai jelentést tesznek a főpapoknak, de hogy mit mondhattak a katonák, arról semmit sem tud a szentíró, mert pénzzel örökre elhallgattatták őket.
Attila, hun király sírját – a legenda szerint – azért nem tudjuk, hogy hol van, mert a temetést végzőket egytől egyig megölték. Ez a történelem folyamán sokszor előfordult, hogy eltették láb alól a tanúkat és az iratokat titkosították.
Istent azonban nem lehet elhallgattatni. Amit az ember elhallgat, azt Isten kimondatja: „Nincs itt, mert feltámadott.” Miért olyan fontos ez a hír? Miért olyan fontos ez az információ, hogy el kell hallgattatni a tanúkat? Azért, mert a feltámadás alapjaiban változtatta meg a világot és a róla alkotott  képet, de megváltoztatta az emberről alkotott nézeteket is. Sokan kutatták és aztán állították, hogy a Föld és az élet keletkezése egy véletlen műve. Az ember is csak véletlenül van itt a Földön, és mint a legfejlettebb élőlény, a piramis csúcsán, nem tartozik senkinek felelősséggel. Azt tehet, amit akar, és így nem is kell senkinek elszámolnia tetteivel. A feltámadás tényével Isten áthúzza az ember számításait. A tényekkel nem lehet vitatkozni. Ezért tesz meg mindent az ember, hogy eltitkolja a valóságot. Azt azonban nem tudja, hogy Jézust nem lehet elrejteni ebben a világban. Ha azonban mégis sikerülne, akkor ebbe a hazugságba az emberiség belehalna. Mindenütt, ahol Krisztus nincs jelen, ott látható módon kiszáradnak az emberi kapcsolatok, és az önzés, háborúskodás veszi át az uralmat. Ott a félelem és a kétségbeesés uralkodik el az emberen. Aki azonban hisz őbenne, ha meghal is él.
Az asszonyok, akik elindultak a temetőből, máris találkoznak Jézussal, aki megszólítja őket, és ezt mondja: „Örüljetek!” és „Ne féljetek!” Jézus él és itt van közöttünk és elveszi most a félelmünket, megvigasztalja a szívünket a bánatban, megerősít a gyengeségben, a betegségben és meghallgat minket minden időben.
Ezzel az erővel, vigasztalással, ezzel az örömmel a szívünkben induljunk tovább mi is ezen a húsvéton! A feltámadott Krisztus kísérje lépteiteket!

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke

 

Júdás csókja – táblakép
Júdás csókja – táblakép

„A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek
a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket.
A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét.
Amikor emiatt tanácstalanul álltak, két férfi lépett
melléjük fénylő ruhában. Majd amikor megrémülve
a földre szegezték tekintetüket, azok így szóltak
hozzájuk: Mit keresitek a holtak között az élőt?”
(Lk 24,1–5)

Kedves unitárius híveim, keresztény testvéreim!

Az est sötétségében a csillag fénye örömmel töltötte el mindazokat, akik látták a csillagot, mely utat mutatott a jászolbölcső fel. Évezredek óta ez a karácsonyi üzenet. Húsvét reggelén a fény, a világosság, az élet, az isteni szeretet győzelmét köszönjük meg teremtő és gondviselő Atyánknak. Húsvétban, a szüntelen változás és mulandóság között az örökkévaló világosság diadalát ünnepli az Istenben bízni tudó ember. Erre tanított, figyelmeztetett a Názáreti Jézus. Nemcsak ott és akkor, hanem azóta is. Akik követőinek és tanítványainak tudják magukat, az Istentől kapott világosságnak, fénynek a hordózói akarnak lenni. „Ti vagytok a világ világossága…” (Mt 5,14) tanítja Jézus, és így szól Pál apostol is: „Hiszen valamennyien a világosság és a nappal fiai vagytok….” (1Thessz 5,5) Ez a húsvét örök örömüzenete!
A Názáreti Jézus Isten örökkévaló szeretetét tette nyilvánvalóvá életében és tanításában. A keresztfán imádkozni tudó Mester a feltétel nélküli Istenbe vetett hit örök példája, aki a szeretet erejének felismerésére, hordozására és továbbadására tartotta képesnek az embert. A szeretetben való élet juttatja el az embert egy „magasabb” szintre ebben a szüntelenül változó, alakuló világban, és teszi képessé Isten gyermekét arra, hogy az egymásnak feszülő ellentétek között megteremtse a harmóniát. Ez által a szeretet által lesz emberibb és Istennek tetszőbb a világ. Ezt a szeretetet nem lehet keresztre feszíteni, koporsóba zárni. Ez a szeretet a nagypénteki gyász feletti, és az első húsvéti reggeltől e szeretet a mindenek feletti győzelmet jelenti. Ez a győzelem az Élet. Ezt kell igazolnia a te mindennapi életednek és munkádnak. Ez a húsvéti hit tartalma. Nem a halál, a megsemmisülés, hanem a szeretetteljes lélek győzelme. A látható és láthatatlan világ ellentétét a benned élő szeretettel tudod feloldani. E benned élő, munkálkodó szeretet által tapasztalod meg és kapcsolódsz be az örökkévalóságba, Isten élő világába. Ez a szeretet láttatja meg az emberrel minden bezártság és mulandóság között is, hogy az örökkévalóság részese. A tanítványok ezt ismerték fel a Mesterben. Ez a felismerés segítette abban őket, hogy hitet tegyenek Jézus faggató kérdésére: „ Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” (Jn 6,68)
Húsvét ünnepén bennünket is kérdez a Názáreti Jézus: Ti is el akartok menni? Nézz körül: sokan elfordultak, visszahúzódtak, bezárkóztak, körülfalazták magukat. Meggyérültek embertársainkkal a találkozások, meglazultak a személyi, baráti családi kapcsolatok, sokan elfordultak attól a közösségtől, mely Jézus tanítását hivatott hirdetni.
A keresztfán imádkozó Jézus megmutatja az ember számára a legértékesebbet: az Isten melletti megállást, az Istenben maradást. Ez az imádság indítja a római századost arra, hogy felismerő vallomást tegyen a keresztfa alatt: „Ez az ember valóban igaz volt.” (Lk 23, 46–47). Ez a leírás a nagypénteki tragédia vége, de a húsvéti diadal kezdete is. A lélek olyan mélységét mutatja föl Jézus imádsága, ahol Isten jelenvalósága „kitapintható”. Ez az istengyermeki mivolt, a feltétel nélküli bizalom, a teljes odaadás, a hit és szeretet győzelme.
Jézus tanításának és egész működésének ez a központi gondolata: az ember Istentől kapott szellemi, lelki tálentumaival, mint Isten gyermeke, hogyan tudja Isten ügyét hittel és szeretettel szolgálni. Az ember életének értéke abban van, hogy Istent megismeri és megmarad mellette úgy, ahogy Jézus tanította és példájával mutatta. Ez a győzelem a halál felett. Jézus tanítását nemcsak hirdetni kell, hanem e tanítás szerint kell élni, példáját követni. Törekedni kell az általa felállított mércéhez, az emberséghez, az istengyermeki mivolthoz felnőni. Ebben segít az a szeretet, melyre Jézus tanított, melyről példát mutatott. Ez által a szeretet által találunk egymásra: családban és közösségben. Ne legyen „üres sziklasír” a mi életünk, hanem legyen teljes az örökkévaló szeretettel. Ez a húsvéti győzelem a nagypénteki gyász felett, az örökélet öröme a halál felett.
A szeretet Istene adjon áldott húsvéti ünnepet, és vezessen tovább életutunkon! Maradjon áldásával életünkön, és szentelje meg húsvéti örömünket! Ámen.

Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke

Krisztus megcsúfolása - táblakép
Krisztus megcsúfolása – táblakép

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget.
Mondd, te kit választanál? (…)
Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot.
Mondd, te kit választanál?”
(Bródy –Illés)

Feszítsd meg, feszítsd meg Őt!

A jó választás, a helyes döntés megtalálása a nagykorúvá serdült élet hétköznapjainak része. A boltban, a munkahelyen, az élet számos területén a számítógép vagy otthon a tévé előtt is sokszor dönteni kell. Munkát, hivatást, párt kell választani, majd iskolát a gyerekeknek, konyhabútort vagy autót. Négyévente egy-egy nagy politikai döntésre is sor kerül. Hogyan befolyásolja vajon a világtörténelmet, a globális falu sorsát – ha idén novemberben új elnöke lesz az Amerikai Egyesült Államoknak? Határozottabb lesz a békére való törekvés, a jó szándék? Mi változik a romániai önkormányzati választások után? Reményteljesebb, normálisabb jövő elébe nézhetünk egy igazságosan lezajló parlamenti választás után? Nagy és meghatározó döntések lesznek a politikai vezetők kezében, és úgy érezzük, annál is több, a jövőnk, az életünk, a reménységünk. Kik azok, akiknek ekkora bizalmat szavazhatunk? Tudunk egyáltalán még bizakodva és tudatosan mérlegelve részt venni ezekben a döntésekben? Már elegünk van a hamis „messiásokból”? Unjuk már a cirkuszi látványosságként generált zsivalyt, szemfényvesztést, a hamisan zengő kampánycsörtét.
Úgy tűnik, a választást, a döntés kényszerét mégsem lehet megspórolni. Valahogy mindig döntenünk kell. A magyarok vezetőinek is dönteniük kellett már az első ezredfordulón a nép jövőjéről. Az István, a király rockopera a döntés dilemmájával indít: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget. (…) Mondd, te kit választanál?” Segítségért kiált a nép, a vezetők, hisz nehéz ez a választás. Egyrészt ott lapult és lapul bennünk mélyen a csalódottság, a kétség, a sokszori kiábrándulás keserű íze. „Nekünk már úgyis mindegy”, „Mindig ugyanaz a mese és közben sehol semmi…” Másrészt a felelősség súlya és a döntés bonyolultsága visszafogottságra int. A jövővel kapcsolatos rémképek és a bizalmatlanság, az emésztő bizonytalanság sincsenek segítségünkre ebben a feladatban.
Miért lett volna ez sokkal másabb kétezer évvel ezelőtt Júdeában? Az idegen római hatalom és az aranynak hódoló Heródes király aligha kecsegtette reményteljes jövővel a lelki békéjétől, emberi méltóságától, szabadságától megfosztott zsidó népet. A por és a szegénység úgy beült az egyszerű nép bőrébe, lelkébe, hogy már a nagy összefüggések, az üdvösség és az emberi méltóság fogalmainak fénye is elhalványult előttük. A felelős döntés, mérlegelés, aktív részvétel csupán az idegen és érthetetlen szavak szintjén élhettek közöttük. A keserűség ilyen fokán egyet akartak: radikális, gyors változást, jóra fordulást bármi áron. Jézust, a názáretit királlyá akarják emelni. Azt akarják, hogy egyszerre sok kenyeret adjon, enyhítse fizikai ínségüket, mindezt pedig tegye radikálisan, határozottan és fegyverrel, mert az erőszak nyelve valamiért ilyenkor mindig célravezetőbbnek, hitelesebbnek tűnik. A Che Guevara módszerében, a terror erejében látták a megoldást. Ott e harcra éhes, keserű tömegben megáll Jézus a legszelídebb és legnagyobb méltóság fényével. Gyógyít, táplál, vigasztal, bűnöket bocsát meg, és bűnösöknek ad új esélyt, megújított életet. Tanít, prédikál, kivezető utat mutat a reménytelenségbe süllyedt embereknek. Méltóságteljesen megáll a szenzációra éhes csőcselék közepén, és Pilátus Őt látva meginog rideg határozottságában. A megingott római konzul mérlegel, kérdez egyszer, kétszer. Kikéri Heródes véleményét is. Amaz fehér lepelben küldi vissza, tehát ártatlannak mondja ki a Názáretit. Pilátus pedig érvelni próbál, talán Jézus mellett, a jog, az igazság alapján és meggyőzné a népet, de nincs ereje, nem vállalja a határozott, világos döntés kockázatát. Igazi politikus, inkább hideg vizben mossa kezeit és a „demokráciára” bízza, a „mindenható népre” a döntés súlyát, felelősségét. A csőcselék, az elvakult, az arctalan, személytelen tömeg nem kíváncsi az érvekre, a józan észre, igazságra, méltányosságra, a valóságra, hanem egyetlen módszert ismer: a gyors és radikális, a látványos megoldást. Ezért vádol, sürget, gyűlöl, kiáltozik, és hangja egyre fülsüketítöbben, elvakultabban és elfogultabban követel vért és halált. A hangadók emberi méltóságukból kivetkőzve, rövid távú célokkal és megvesztegetett lelkiismerettel üvöltik bele a nyomorúságtól fülledt levegőbe: „Feszítsd meg!”
Barabás kell nekik, a nyilvánvaló lázadó, a forradalmár zélóta, a radikális hős, aki már holnapra igéri a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, a földi igazság országát, a kard hatalmát, az erőszak mámorát, a bosszú kéjét. A békés módszer nem divatos, a józan értelem, nem kelendő, a szeretet szava halk, ingatag és gyenge.
„Mondd, te kit választanál?” Tudunk a megfelelő helyzetismerettel és mindenekelőtt józan bölcsességgel egy nem könnyű, de hosszú távon előnyös döntés mellett voksolni? Hányszor akarjuk még a világtörténelem folyamán Barabást választani? Hányszor ismerjük még félre a jó megoldást, és hányszor hagyjuk még, hogy hamis eszmékkel, olcsó, de kecsegtető, szép reményekkel megvásároljanak?
Mielőtt a rezignált passzivitás várába bezárkóznánk, hallgassuk meg még egyszer azt az örömhírt, hogy egy választás végérvényesen eldőlt. Ez nem emberi választás, ez nem megkeseredett és reményvesztett döntés volt, hanem egy radikális örök érvényű igen. A Mindenható Örök Isten szeretetének igene hangzott el. A megváltó Jézus Krisztus minket választott. Ő kétezer évvel ezelőtt ott a távoli római provinciában a teljes és megbékélt életre vágyó, kétségbeesett ember mellett döntött. Ma, a 21. század elején a bizonytalanság és kétségek előtt megtorpant, életét féltő és nagy rémektől megrettent bűnös, lázadó, tagadó ember mellett döntött. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Az Örökkévaló nem mondott le róluk! Értünk, sokszor rosszul választó emberekért vállalta a legnagyobb szenvedést, a mélységét a létnek, hogy nekünk Életünk legyen. Ő, a mindenkor szent és igazságos döntött. Ismeri tehetetlenségünket, de azt is tudja, hogy Vele, és csakis Vele vagyunk képesek a legnagyobbra, a szeretetben, könyörületességben megélt reményteljes jövőre. Ismeri gyarlóságunkat és félelmeinket, mégis arra hív, hogy az Ő halált legyőző erejében megkapaszkodva válasszuk a békesség, az irgalom, a világosság, az Élet útját a pusztító, összezavaró bűn helyett. Döntésével és keresztjének jelével hív, hogy mi is döntsünk újra és újra az élet, az értelmes és Vele megélt örök Élet mellett.

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház püspöke

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.