Hurrá! Nyaralunk?

188

A nyaralás lenne a téma, hiszen úton-útfélen ajánlatokba botlunk: tengerpart, hegyek, wellness-turizmus, egzotikusnál egzotikusabb helyek, riviérák és szigetek. Úgy néz ki azonban, hogy nekem mind jöhetnek a reklámokkal, ebben a szezonban én a röghöz kötöttséget fogom gyakorolni. Nem azért, mert nem engedhetnék meg magamnak, magunknak pár napos kiruccanást, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy rájöttem, itthon is van tenni- és látnivaló bőven.
Valahonnan a távoli kilencvenes évekből bukkan elő az egykori „sláger” a maga halandzsaszövegével és a két nem túl szimpatikus énekesnővel, akik felvállalták, s azt vállalták, hogy olyanok, amilyenek, még kultuszt is tudtak teremteni a sajátos értékeikből, és valamennyire tetszett is a népnek, mert az igen primitív dallam erősen segítette a fülbemászást. Most nem a dalról van szó, hanem a nyárról.
Lehet, hogy lesajnálnak, de be kell vallanom, hogy a gyermekkori pionírtáborokat leszámítva, nem volt túl gyakran részem szervezett utazásban. Egyszer voltam Törökországban, de az a kirándulás teljesen másról szólt. Akkor még a bazárlátogatás divatját éltük, a seftelés korát, amikor az volt a cél, hogy a „turisták” minél több cuccot hozhassanak: bőrdzsekit, farmert és aranyat. Meg is bántam. Párizsba Pestről mentem, de az egy kicsit olyanra sikerült, mint egy gyárlátogatás, hiszen egy nap alatt kellett (volna) megnézni a várost, a múzeumokat. Rohantunk a hatalmas termekben, egy sor képre mondták, hogy bal oldalt Corot látható, aztán megint, hogy jobbra Manet, ezek itt mind Rodin alkotásai. Egy kicsit olyanok a társas utak, mintha közben agymosáson esne át az ember, fel kell vennie a véletlenszerűen összeverbuválódott csoport stílusát, s azt a minimumot vagy maximumot, amit kínálnak. Inkább minimumot.
Ha tehetem, magam szervezem az útjaimat. A családdal, néhány baráttal. Szuverén módon szeretem bejárni időnként a Felvidéket, Ausztriát, Svájcot. Ez idáig ennyi sikerült, de nem vagyok elégedetlen. A konferenciákra való kiutazásokat, a röpke meghívásokat egyébként nem tartom igazi utaknak, mert még annyival sem szolgáltak, mint a turistautak, lehettek tengerentúliak is, inkább csak a stresszről szóltak, s alig vártam, hogy hazaérjek.
Semmi távoli kékség, csak földön járó és hazai a vágy. Ez is bőven elég a mostani hangulatomhoz.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek