Hollóék vándorúton

Csík vármegye és az összeomlás 12.

236

Sorozatunkban mostanig elsősorban olyan felelős beosztású személyekről írtam, akiknek 1919 után el kellett hagyniuk szülőföldjüket vagy önként választották a kivándorlás útját. Ezúttal olyan család áll a középpontban, amely a kényszerű kivándorlás után, az 1940-es évek rövid „magyar idejében” a hazafelé vezető utat is megtalálta. A háromgyermekes Holló Ignác törvényszéki tisztviselő 1920 márciusában kérte kitelepedését – de a történet nem akkor kezdődött…

A Holló család Csíkszeredában az 1940-es években. Balról jobbra Holló Ernő, Holló Ignácné Gecző Veronika, Holló Erzsébet, Holló Ignác, Holló Lajosné Csordás Gizella, Holló Lajos (Holló Ágnes tulajdona)

Csíktaplocai és karcfalvi Holló Ignác, a Báthory Gábortól nemességet nyert „kétségkívüli lófőszékely” Holló Pál kései leszármazottja, száznegyven évvel ezelőtt, 1879. május 25-én (más adatok szerint július 14-én) született Csíktaplocán. Szülei Holló Péter és Györgyfi Katalin földművesek voltak. „A gazd. f. népiskolát Csíkszeredán, a tanítóképzőt Csíksomlyón elvégezvén” 1903–1904-ben a csíkszeredai királyi törvényszéknél díjnokoskodott – foglalja össze a Magyar írók élete és munkái című lexikon –, majd 1909-ben a gyergyószentmiklósi járásbíróság irodatisztje lett. 1917-ben a dévai törvényszékhez helyezték át. Az összeomlás Déván érte. A vele történtek szinte legendaként terjedtek a Magyarországon élő erdélyiek között.

A vasszékely
A vasszékely címmel az Erdélyi Hírek 1920. március 27-én, a korszakra jellemző, túlzásoktól sem mentes stílusban vázolta fel Holló Ignác esetét. (Az Erdélyi Hírek az erdélyi menekültek egyik első lapjainak egyike volt. Első száma, Spaller Árpád – Az erdélyi menekültek sajtója a két világháború között – adatai szerint nem sokkal előbb, 1920. február 8-án jelent meg a Bocskai Szövetség és az Országos Menekültügyi Hivatal kiadásában és az az erdélyi menekültek tájékoztatását szolgálta, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett az otthoni események bemutatására.)
„Holló Ignác törvényszéki irodatiszt, gyergyóhollói származású testvérünk, nemes példáját adta a székely ember törhetetlenségének. Mikor az oláhok felhívták a dévai törvényszék hivatalnokait, hogy nekik a hűségesküt tegyék le, Holló Ignác, miként többi társa, az eskü letételét megtagadta, dacára annak, hogy ennek következtében kenyerét veszítette, s nagy családjával a legborzasztóbb nélkülözések vártak reá. De ezzel még nem mondottunk el mindent. Az oláhok ugyanis hamar belátták, hogy az elkergetett magyar hivatalnokok nélkül nem boldogulhatnak, ezért sokakat közülök kényszerítettek arra, hogy eskü nélkül is feljárjanak a hivatalba és ott eszükkel, pennájukkal szolgálják az oláh államot. Így végezte ezt az igazi kényszermunkát Holló Ignác bátyánk is. Fizetés is járt ezért a munkáért. De arra már nem volt földi hatalom, mely reá vehette volna Hollót, hogy az oláhoktól fizetést fogadjon el. Ha jött az elseje s eléje vitték a havi fizetését, büszkén utasította azt el magától, bár öttagú családja otthon éhezett, nyomorgott. De inkább élt a többi jobbmódu magyarok kegyelem kenyerén, semminthogy – mint mondta – Júdás pénzt fogadna el.” (Erdélyi Hírek, 1920. március 27. 8-as szám)
A történetnek minden bizonnyal van valóságalapja, bár nem tudjuk, hány hónapi fizetség visszautasításáról lehetett szó. A cikk nem közölte értesüléseinek forrását és azt sem, hogy Holló Ignác és családja éppen belefáradt a kitartásba: az írás megjelenése előtt néhány nappal ugyanis Holló Ignác kitelepedési engedélyért folyamodott.

Indulóban
„Tekintetes Kitelepitő bizottság! – áll az 1920. március 5-én keltezett beadványban. – Alolirottat a hüség eskü letételének megtagadása miatt a dévai törvényszéknél viselt iroda főtiszti állásambol 1919 évi márczius hó 13 án elmozdíttattam és illetőségi helyemre Csíktaploczára kiutasíttattam, a hól most is lakom.
Minthogy Csíktaploczán a megélhetésem egyáltalán biztosítva nincs és román állampolgár sem akarok lenni, ezért családommal, vagyis feleségemmel és 3 gyermekemmel, összes ingóságaimmal együtt Magyarországba, Hajduböszörmény városában kivándorolni óhajtok.
Alázattal kérem a kitelepítő tekintetes bizottságot, hogy a kivándorlást kegyeskedjen megengedni és az ehez szükséges okmányokat részemre kiadni. Az adatok a következők:
1. Holló Ignácz 41 éves, rom. cath. vallásu, csiktaploczai születésű és lakos, volt dévai törvényszéki főtiszt, Holló Ignáczné szül. Gecző Veronika, 32 éves, rom. cath. vallásu csiktaploczai születésű és lakos, volt dévai törvényszéki főtiszt neje, továbbá gyermekeik:
Holló Lajos 13 éves, gyergyó­szentmiklósi szül., és csiktaploczai lakos, rom. cath. vallásu
Holló Ernő 9 éves, rom. cath. vallású, gyergyószentmiklósi születésű és csiktaploczai lakos,
Holló Erzsébet 1½ éves, rom. cath. vallású, dévai születésű és csíktaploczai lakos.
2. Hajduböszörmény városba, – Magyarország, Hajdu vármegye – óhajtok utazni.
3. Csíkszeredáról legkésőbb 1920. április hó 1 ig akarok elindulni
4. 2 szoba és konyhai berendezést, ruha és fehérnemű, továbbá az utazás közbeni fűttéshez szükséges 5 méter fát és 2 méter mázsa élelmet óhajtok szállíttani, s ezeknek az elszállíttására való engedélyezését kérem az utlevélben is feltüntetni.
Kérek egy 10 tonnás fedett vasuti kocsit dijtalanul rendelkezésemre bocsáttani, és ugy nekem mint családtagjaimnak az azon való dijtalanul való utazást engedélyezni.
Egyéb kinti támogatásra szükségem nincs.
Mellékletek:
1, Születési bizonyítvány
2, Erkölcsi bizonyítvány, amely igazolja egyszersmind azt is, hogy miota lakom a községben, mivel foglalkozom, és hogy folyó hó végéig a köztartozásom ki van egyenlittve.
3, 2 darab családi fénykép és 1 darab kisgyermek fénykép.” (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 1002/1920 iratcsomó).
A kitelepedők, a repatriálók mind nagyjából hasonló tartalmú iratcsomót állítottak össze: kérés, erkölcsi bizonyítvány, tartozások kiegyenlítésének igazolása, személyes adatok, fénykép, de a fotók rendszerint bekerültek az útlevélbe vagy másik iratcsomóba, akárcsak ez esetben, amikor csak a család legkisebb tagjának, Holló Erzsébetnek a fényképe maradt a levéltári dossziéban. Az iratcsomóból az is kiderül, hogy a kérés gyors elintézést nyert: a kérelem hátoldalára Tetiu aláírással azt is felvezették román nyelven, hogy 1920. március 26-án el is mentek a vonattal.
A Holló család magyarországi helykereséséről nincsenek adataink, nem tudjuk, hogy mennyit tartott az utazás, és hogy mennyit kellett, vagy kellett-e egyáltalán a vagonban lakniuk, de végül is nem Hajdúböszörményben, hanem Gödöllőn telepedtek le, ahol Holló Ignác a járásbíróságnál szolgált irodatisztként 1940-ig, amikor a magyar világ beköszöntével hazatért.
Egyik unokája, a Sepsiszentgyörgyön élő Holló Ágnes közgazdász elmondta, hogy Holló Ignác Csíkszeredában, a Szentlélek utcában vásárolt házat – de ebbe a hatóságok 1945 után beköltöztették a meteorológiai intézetet is. Legnagyobb fia, Holló Lajos pilóta lett, ő Magyarországon állapodott meg, utódai ma is ott élnek. Erzsébet, a legkisebb hazatért, Csíkszeredában Miklós Ferenchez ment férjhez és a Zsidó utcában lakott annak lebontásáig. Ernő, Holló Ignác középső fia szintén a hazatérést választotta.

Holló Ignác és felesége, Gecző Veronika (Holló Ágnes tulajdona)

Férfiének
A kilencévesen kitelepedő Holló Ernő középiskolai tanulmányait Hajdúböszörményben, Gödöllőn és Aszódon végezte, újságírói pályáját Budapesten a Kis Újság, majd az Új Idők belső munkatársaként kezdte. Első kötetei is Budapesten jelentek meg, de versei többnyire a szülőföldről szóltak. Az 1939-ben megjelent Férfiének című kötete kapcsán így fogalmazott Mihály László: „Kevesen gondolnak arra, hogy a mai Magyarországon is kivirágzott bizonyos «kisebbségi» irodalom, amelynek gyökerei «odaátra» nyúlnak vissza. Ennek a művelői azok a költők és azok az írók, akik ideszármaztak: a szülőföld megmaradt nekik ihlető forrásnak, lábuk azonban megbotlik a fővárosi aszfalton, szavuk pedig elsikkad a nekik idegen hangzavarban. Lassan elvesztik az otthoniakkal való kontaktust, a pesti aszfalton viszont nem tudnak meggyökerezni, nem bírnak «többségivé» válni, hiszen indulásuk alkalmával a szenvedés, az idegen elnyomatás gyötrelmes érzésével jegyezték el magukat. Bizonytalanok, gyökértelenek, és az a hang, amit itt netalán elsajátítanak, színtelen. Ellenben az az igazibb, amikor otthoni tájakról szólanak, az otthoni ízeket érzékeltetik. Közéjük tartozik Holló Ernő is, akinek jó egynéhány verse forró vízióval hozza elénk az erdélyi tájat. (…) Ő kisebbségi költő maradt Budapesten is, s ennek a sorsát viselnie kell.” (Napkelet, 18. évf., 7. sz., 1940. július)
Nem csoda hát, hogy a hangját kereső költő a kicsi magyar világban hazatért, annak ellenére, hogy felesége, Schuller Kornélia zongoratanárnő, dalszerző nem tartott vele. (A család úgy tudja, hogy válásuknak is ez volt az oka.) Itthon Holló Ernő előbb a Délkelet, majd 1941-től a Székely Nép állandó munkatársa lett Sepsiszentgyörgyön. 1942-ben Csíkszeredában volt újságíró, 1943-ban Székelyudvarhelyen élt, 1944-ben a Csíki Lapok főmunkatársa lett. A háborút követően újranősült és Sepsiszentgyörgyön állapodott meg. Egy gúnyversért, amit az erőszakos kollektivizálásról írt, tíz év börtönre ítélték. Három és fél esztendő után szabadult a szamosújvári börtönből. Ezután is megjelentek ugyan írásai különböző sajtótermékekben, de 1966 után kötete nem jelenhetett meg. 1983-ban hunyt el.
Édesapja, a megözvegyült Holló Ignác utolsó napjait, 1964-ben bekövetkezett elhunytáig Sepsiszentgyörgyön, fiának családjával együtt töltötte. Holló Ernő tőle is versben búcsúzott:

Az erdő jött hozzá közel?
Vagy ő ment közelebb?
Néz már, a mosolygó hegyek/ felé néz az öreg,
Romjait gyökerek között
szétszűri az agyag,
Kiment és mégis látjuk őt,
mert közöttünk maradt.
Elment, de azért egyre csak

az erdőt járja ő,
hajnalodáskor útra kel
s estére visszajő.
Mindig, mindig hoz valamit,
mit az erdő adott,
amit ez a nagy áruház
odafent kirakott.
Télen botot, egész halom
maradt utána itt,
tavasszal első ibolyát
lányomnak ő szakit,

nyarankint gombát gyűjtöget,
fejszenyelet, karót/ s dér-szitált őszi napokon
meg vadrózsabogyót.
Ha nem hoz semmit, akkor is

hírrel jő legalább,
hogy egy őzet látott, nyulat,
vagy vaddisznók nyomát
kísérte lompos sűrűkön,

vagy egy rókát lesett,
amint magányos ösvényen

nyúlfiat kergetett.
Felpupozott rögök alatt,

minthogyha élne még,
tervez, latolgat, gyűjtöget, −
így éli életét
emlékek hamuja alatt
tovább a kis öreg,
mert elválaszthatatlanul
beszőtték a hegyek. 

(Holló Ernő: Bucsu egy öregtől. Kelt 1964. szept. 16. Kézirat. Holló Ágnes tulajdona)

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek