Hol a haza?

256

Szezonja van az esküvőknek és a keresztelőknek. Látom, tapasztalom, érzem a saját bőrömön is. Nem baj, hiszen öröm látni a következő nemzedéket, tulajdonképpen a mi gyermekeinket, akik, lám, beléptek a nagybetűs élet kapuján. Vagy inkább kilépnek? Ez már az a tér, ahová vágytak ők is. Olykor nagy nosztalgiával, máskor enyhe szorongással nézzük, hogy milyen, hogy mi lesz ebből. Ez teljesen természetes. Ilyenformán szemlélhettek minket is úgy huszonöt esztendővel ezelőtt a mi szüleink, amikor kezdtük az önálló létet. Meg őket is a nagyszülők. Minden generáció életstílusa kicsit más. Lemarad egy-két dolog, belépnek új módok, új jelenségek, új eszközök az életek legszűkebb terébe, de a keret nagyjából ugyanaz. Látni olykor, hogy esetlenek, de belejönnek. A törvény rendíthetetlen ebben a körforgásban, hisz szerre bírjuk a világot. Az időnk egy-egy kitágult pillanatában érezzük a nagyszerűséget, talán magát az örökkévalóságot is, de máris tegnappá hamvad minden perc. Volt lesz, ami van, és következnek a való újabb és újabb rétegei, ahogy az Omega mondja: „arcunkon az Idő, / saját képét hívja elő…”
Vagy harminc ifjú pár társaságában voltunk a minap. Ilyenkor egyik is, a másik is hazavetődik Skandináviából, óceánok vizén sikló luxushajókról, légiókból, háborús övezetek logisztikai cégeitől, Amerikából, Izlandról, Ausztráliából. Számon tartani is nehéz, hogy ki merre, s honnan, merről. A Facebook számlálóprogramjai tudják csak igazán, hogy hány megy tova, s hányfelé poroz világgá a székely. Lelkész ismerőseim mondják, hogy a lehető legelképesztőbb helyekről érkeznek a fiatal családalapítók, és gyakoriak a legképtelenebbnek vélt találkozások. Dédszüleink idejében már az is különlegesnek számított, ha valaki pár faluval odébb talált társat magának. Manapság a brazil ara sem ritka, és még vallási különbség sincs. Talál a szó. Talán még inkább, mint egy fogarasi román leánnyal, és reverzálist sem kell írni, nem kell különösebben gondolkodni a fiú- és leánygyermekek vallásán, hiszen elférnek az egységes világegyházban, hol „ezrek ajkán, ezer nyelven” szól, csak úgy zeng édesdeden a globalizmus. A papok aztán elmondják azt is, hogy a friss házasok, újonnan megkeresztelt gyermekeikkel mind visszatérnek, újólag elmennek azokra a melegebb vidékekre, hogy aztán a Skype, a Messenger maradjon a biztos lehetőség, a köldökzsinór, amellyel hazagondolnak menet közben. Az idő folyamában, amely oly sok mindent elhagy, meg magával sodor.
Eltelt fecskehajtó Kisboldogasszony napja. Lassan lejár a lakodalmas szezon is, amelynek távírókábelein itt sorakoznak fiataljaink. Ahogy nézzük őket – szépek, ügyesek –, s amint a drótok kottavonalain ülnek, akár elillanó hangjegy is lehet minden fecskefi. Fecskéink nem raknak fészket melegebb országokban, hol telente vándorolnak, de rendszerint maga a távollét több mint fél esztendő. Úgyhogy viszonylagos a haza fogalma, az otthon holléte, előfordulhat az is, hogy a hon: a vándorlás maga. A fecskék nem vesznek fel hitelt lakásvásárlásra. A mi fiaink közül viszont többen. Aki Charlottetownban, annak annyi. Hol is van az? Mi a hivatalos nyelv. Az angol (de facto), de a franciát is érdemes tudni. Mert annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz – állítja egy mondás, amely egyáltalán nem bölcs. Melyik és milyen ember vagy, leszel, amikor elmész világgá? És mit jelent majd a haza mint fogalom a következő nemzedék fecskefiainak? Vagy ez már nem is kérdés a sok ezer kilométeres vándorlásban?

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.