Hol a határ?

159

Hajdanán, még azt átkosnak nevezett népi demokráciában – furcsa szóhalmozás: népi népuralom – egyik kedves néhai kollégánkat fegyelmiben részesítettek azért, mert egy ártatlan, tíz gépelt soros jegyzetben szóvá tette, hogy időnként költözik a Hargita és Neamț megye határát jelző tábla. Nem azt vitatta, hogy hol áll, vagy hol kellene álljon, csupán annyit vetett fel, hogy jó volna megkeresni annak az állandó helyét. Nos, azóta eltelt közel négy évtized, abból szinte három az újabb fajta demokráciában, de a szóban forgó megyehatárt jelző tábla több ízben is helyet változtatott, s példáját követi a Bákó és Hargita megyék határát jelző tábla is az Úz-völgyében.
A megyehatárokat 1968-ban, a megyésítésként ismert területi-adminisztratív átszervezés alkalmával húzták meg, s törvény rendelkezett azok helyéről. Érthetetlen számomra, hogy még mindig vannak, akik fél évszázad múltán is román–magyar határként élik meg a két – amúgy mindkettő romániai – megye közötti közigazgatási határt, s érzelmi húrokat pengetnek minduntalan e határvonal bolygatásával, költöztetésével, hol azzal, hogy pár méterrel növelik megyéjük területét Hargita megye – s általa az „úgynevezett Székelyföld” területének rovására; hol meg azzal, hogy az elvitatott területtel sajátjukként gazdálkodnak, szimbolikus elemekkel jelölve meg a teret. Mint ahogy tették a minap az Úz-völgyében a dormánfalvi hatóságok, megváltoztatva az ottani magyar katonai temető jellegét.
Az elesett katonákat megilleti a kegyelet. Bármelyik oldalon is harcoltak, állampolgári kötelezettségüknek tettek eleget, mindannyian hazájuk védelmében áldozták fel életüket. Valamennyiüket bánatos édesanya siratta otthon, sokukat feleség, gyermek várta haza mindhiába. S mindegyiküket hősként tisztelték otthon. Az elesett katonák valamennyien hősök. De valamennyien áldozatok is. A háborús politika áldozatai. Hősiességükért és áldozatvállalásukért tisztelet kell övezze emléküket. S ez a tisztelet az emlékhelyekre is ki kellene terjedjen.
Nemrégiben még sok helyen hallottam megrendítő és megható történeteket arról, hogy egy-egy jeltelen katonasír fölött idős emberek gyújtottak gyertyát halottak napján, így adva meg a tisztességet a falu határában, a kert végén vagy a mezőben elesett – ellenséges katonák által megölt vagy betegen, sebesülten elhunyt – német vagy orosz katonának, mert huzatos történelmű tájainkon biza sok had megfordult, a határvonal közelsége s egy évszázad során több ízben való változása jelentős csapatmozgásokkal, összecsapásokkal és áldozatokkal járt.
A történelmi igazságot mindig a győztesek sajátították ki, a vesztesek jussa a megvetés volt. Azt hittem, s bizonyára még sokan azt hittük, hogy ez a szemlélet már a múlté. Azt hittem, s azt hittük, hogy benőtt a fejünk lágya, s lassan-lassan megtanuljuk elfogadni ezt a földet valamennyi lakója közös birtokának. Azt hittem, hogy a történelmi virtuskodás ideje lejárt, s nem az a legfontosabb, hogy ki mi volt, hanem az, hogy mit tesz ma, hogyan alapozza meg jövőjét. Nyilván a múltat sem kell feledni, ugyanis annak ismerete, tisztelete nélkül gyökértelenek leszünk, s a múlt történéseinek tanulságait levonva kell éljük a mát és biztosítsuk gyermekeink jövőjét. Ehhez viszont a valós történéseket kell ismerni, nemcsak a mítoszokat. A nemzeti romantika korában volt divat történelmet gyártani, ez alól nem mentesült annak idején egyetlen önmagára találó nemzet sem. De ez a kor véget ért, ez a szemlélet divatjamúlttá vált…
Ezért furcsa számomra, hogy a kegyeletünket, tiszteletünket érdemlő hős katonákat még holtukban sem hagyják nyugodni, az élők velük vívatják meg szimbolikus csatájukat, politikai piszkálódásra használva fel emlékhelyüket. Kérdem én: hol a határ? S nem a közigazgatási határra gondolok, hanem a jóérzés határára…

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.