Hó-rukk

927

„Falun akkor még nem volt szokás a hisztéria” – olvasom Szabó Magdától. És eszembe jutnak azok a székelyt dicsérő magyarországi megállapítások – amit egyébként magunkról is oly szívesen hangoztatunk –, hogy a székely a jég hátán is megél. Igen, tagadhatatlanul kicsit olyanok vagyunk itt, a Székelyföldön, mint egy nagy falu lakói, akik jól érezzük magunkat a természet közelében, van „bátorságunk” meríteni annak erőforrásaiból és például összeszedni a teafüvet a mezőről, vadon nőtt gombát eszünk, bírjuk a –30 fokot, nem ijedünk meg a kétkezi munkától satöbbi. De sajnos egyre elterjedtebb szokás nálunk is a hisztéria.
Az utóbbi években meglátásom szerint havazáskor tetőzik a hiszti. Már az is nagy baj, ha az országúton nem téphetünk a szokásos 120-szal, lassítani kell 60-ra. Nem beszélve arról, hogy másodrangú utakat belep a hó és sok esetben csak hólánccal közlekedhetünk. Rögtön előkerül a tanácsos, a polgármester, a megyeelnök, a miniszter és az édesanyjuk.
Nem nekik akarok falazni – legfeljebb az édesanyjuknak –, de kicsit úgy teszünk ilyenkor, mintha nem ebben az országban élnénk, és mintha a tél csak mostanában szólna havazásról. Valóban akkora tragédia 60-nal vagy netán 30-cal átkelni a Hargitán? Megéri az a plusz egy óra a díszhisztit?
Persze, megvan ennek a maga társadalomfejlődési háttere: a globalizáció új perspektívákat nyitott, és egyszerűen rájöttünk arra, hogy nem feladatunk nekünk sem megélnünk a jég hátán. Egyrészt könnyedén el lehet költözni jobb helyekre, másrészt immár itthon is „megterem” az agyonellenőrzött teafű, a veszélytelen üzleti gomba, és pénzért szinte bármi megvásárolható, amit a legfejlettebb országban élők beszerezhetnek.
A globalizáció szélesvásznon, ingyenesen megmutatja nekünk, hogy bezzegországokban milyen jók az egészségügyi és az oktatási szolgáltatások, mennyire fejlett a közlekedés infrastruktúrája, és kielégítők a fizetések. A miértekre már kevésbé kapunk választ: ez lemarad a szélesvászonról, és megtekintése nem is feltétlenül ingyenes. Ennek nem kell az okát túlkomplikálni: egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak rá, csak kevesen fizetünk be arra, hogy lássuk, milyen munka van a jólét mögött.
Volt szerencsém a téli Finnországhoz. Jóléti ország, amely sok másikkal ellentétben nem a gyarmatosított területek piócájaként hízott el, mi több, századok óta ütközőzónája a svéd–orosz háborúknak. A területe óriási, a tél náluk az „alföldön” olyan, mint a miénk a Hargita tetején, még sincsenek különösebb közlekedési problémáik. Ennek bizonyára számos oka van – kétségtelenül jobb a „minősége” a tanácsosnak, a polgármesternek, a megyeelnöknek, a miniszternek, sőt feltételezhetően az édesanyjuknak is –, de a legfőbb a hétköznapok emberének a hozzáállása. Kézenfekvő példa: farmon önkénteskedtem, este elkezdett hullni a hó, és a házigazdám a saját traktorjára felszerelte a saját hóekéjét és végigment a falu utcáin. Mint megtudtam: az önkéntes tűzoltók feladata a település hótakarításának a koordinálása, és előre meghatározott, napokra lebontott lista alapján a traktorral rendelkező gazdák – nemcsak a tűzoltók, hanem mások is – havazás esetén elindulnak a gépeikkel. Ezért pénzt nem kapnak, de szidást igen, ha járhatatlanok az utak: a vállalt feladatot ugyanis minden körülmények között el kell végezni. A házigazdám aznap sötétedés után indult, és mi már aludtunk, mire hazaért. Másnap reggel őt is várta a munka, mégsem volt kifogás.
Itthon egyre-másra pályáznak az önkormányzatok traktorra, hóekére. Azt is tudom, hogy besegítenek a megyei utak téli karbantartásába. Ez lenne az az irány, amerre érdemes haladni, mert láthatjuk egyrészt azt, hogy a különböző keretszerződésekből pénzért dolgozó cégek mindegyike nem feltétlenül végez becsületes munkát, másrészt az autóvezetői minőség kezd átmenni valamiféle hisztis szubkultúrába. Az utak és a sofőrök idegeinek megfelelő karbantartása végett a helyi erőre érdemes összpontosítani, és természetesen arra, hogy a törvények lehetővé tegyék a helyi erő érvényesülését. Utóbbi sajnos bosszantóan rágós falat, de remélem, hogy rövid időn belül belátja Bukarest, hogy a helyi érdeket a helyi kivitelező viseli leginkább a szívén, illetve azt is remélem, hogy a sofőrjeinknek sikerül megemészteniük a gondolatot, hogy a tél hóval jár.
És ha majd eljutottunk a helyi érdekérvényesítéshez, akkor talán megérünk az önkéntes munkára is, amikor egyikünk tüzet olt, a másikunk havat lapátol, a harmadik pedig felvigyáz az első kettő gyermekére, mert szemét híján már nem kell patakmedret takarítania.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.